Amikor az embert átmenetileg elhagyja a józan esze, akkor kétes kalandokba bocsátkozik, amilyen hülye. Rossz esetben belebonyolódik, akkor rámegy a házassága, esetleg az élete. Ha magához tér még időben, s az utolsó erejével a szituációból kiszáll, nos, akkor sem ússza meg a mohóságot büntetlenül, lévén hogy újabb nehézségekkel találja szemben magát. Ennyit az emberről. Ami mármost engem illet, nekem a végső másodpercben jött a megvilágosodás a minap: fél seggel már benne ültem a végzetes taxiban, ám inni akart még a démon, s ez mentette meg az életem. Én ugyanis úgy tíz éve, amióta nem szeretek beszélgetni, nőt nem presszóztatok. Ez, mondhatni, filozófiám egyik sarkalatos tétele: lemondok inkább a banyáról önként és dalolva, ha az az ára, hogy itatni s itatás közben hallgatni kell, kiféle ő (általában nem olyan), s milyen az élete (általában problémákkal terhes), elég nekem bőségesen a sajátomat megoldanom, még sok is többnyire. Istenem, gondoltam, bevágva a taxiajtót, milyen hűséges vagyok: egy mintaférj valósággal, a büdös francba´, meg mekkora nagy marha, megszédülök pillanatnyi zavaromban gyerekes módon teljesen.
Na, akkor a kicsapongás megvolt, gondoltam az éjszakai Duna-parton, sejtve már, hogy nagy árat fizetek a jóért, mert elmentek közben a barátaim: míg én itten kokettáltam, felszívódott a csapat az utolsó emberig. Háromnegyed kettő, Budapest. Ahhoz képest, hogy a legjobban ezt nem bírom, jól benne vagyok. Senkit nem lehet felhívni, töprengtem a bajban, nekem volt gyerekszobám, amiből is tisztán látszik, hibátlanul működött az önkontrollom, ez pedig azt bizonyítja, hogy a kései óra dacára viszonylag józannak voltam mondható. Szerencse, hogy így van, konstatáltam büszkén, nem is iszok többet, mert ha még iszok, akkor le fognak ütni, meg fognak verni, vagy a porig lealáznak, esetleg megdugnak, megölnek, kifosztanak -keleti szemmel ilyen a pesti éjszaka, s mint kiderült, nem is torzít sokat a vidéki szemüveg. Legyen egy kis séta inkább az első vonatig: egy röpke ötórás menet.
Mentem is én hősiesen, de Budapesten sajnos megállt az idő azon az éjszakán. Ezt abból gondolom, hogy mintegy ötven kilométer megtétele után tíz perccel voltam mindösszesen beljebb, ezt pedig onnan tudom, hogy a frászt hozta rám a digitális óra, amikor 19 ¡C-ról 1.55-re ugrott hatalmas durranással át. Megint gazdagodtam, gyarapodott a tudásom, konstatáltam öntudattal, hisz ez egy vadonatúj tapasztalat, hogy ezek a nagyvárosi órák iszonyú hangosak. Valamint hogy minden padon laknak, na és hogy igen gazdag a budapesti állatvilág: a macskák, kutyák és a galambok dominálnak, de denevér is színezi bőséggel a faunát, plusz a kedves patkányhadak. Egy újabb kör után már kettő óra tíz volt: ezrest egy gyufáért, mondtam magamban, meg azt is később, hogy én ezt nem bírom tovább: olyan, hogy hét óra, na, olyan nem lesz soha, ebben a tempóban, ahogy itt az órák mennek, fene, aki oda tette minden sarokra ezeket. Egy megváltó McDonald´s hívogató fénye tűnt szemembe szorult helyzetemben, oda támolyogtam be rogyadozó térddel az infernális vándorút után.
Azt azért tudni kell, hogy a cirkusszal kapcsolatban nem mondtam a múltkor igazat: én ugyanis a McDonald´sot a cirkusznál is jobban utálom, a szagát sem bírom, a táptól meg három napig öklendezek. Ehhez képest ez esetben kettő darab sajtburgert fogyasztottam el, tíz percet kapva a sorstól cserébe a kínokért. Utána már jó volt, mert legalább ültem, s nem szólt hozzám senki - nem úgy, mint amikor az ülésre kint, a terepen tettem kísérletet. Jó volt a társaság, egy manus a sarokban órákon át keresztrejtvényt fejtett, a másik éjszakázó vendég meg tízpercenként felkiáltott: légy szíves! A személyzetből ugyan erre nem reagált senki, de jó volt, hogy kiabált: ez a sok légy szíves! remekül strukturálta az időt. Furcsa volt a szeme, be lehetett lőve, de abban az állapotban ez volt a legkevesebb, lévén hogy hiányzott mind a két lábfeje, s CAT típusú szandáljait valamilyen boszorkányos technikával a sípcsontjaira erősítette fel. Később mégis ő mentette meg az én életemet, miután hasztalan ordítozott: másfél óra ment el avval, ahogyan a dupla csonkon evezőként széttárt karral, maga után véres csíkot húzva a pultig eljutott. Egy Happy Meal menüt rendelt shake-kel, ami megint csak jó volt, mert ahhoz játékot is kapott: négyig, míg ki nem dobtak minket, egy fekete műanyag bálnából egy búvárpingvint hajtogatott körülbelül ezer ízben és viszont. Bálna, bólogattam a munka adott fázisánál, lám, most meg pingvin lett belőle ismét, hát ez nagyszerű. Ez a varázslatos programdömping teljesen felvillanyozott: a színvonal itt messze meghaladta azon műsor esztétikai hatásfokát, amit a sarki lámpák villogó sárga fénye nyújtott odakint.
A rózsaujjú hajnal első érintése már a Nyugatinál simította végig teljes joggal barázdáltnak látszó homlokom. Egy kocsmaszerű bodegába menekültem halálosan kifulladva, büdösen - mi ez a szag, szimatoltam, aztán rájöttem, hogy én vagyok -, nyomomban négy-öt kéregető, homokos és hajléktalan. Bent pedig több ismerős, hű társam tartózkodott, kikkel metszettük egymást párszor az éjjeli körözés keresztpontjain, ahol már-már magam is megemeltem diszkrét, mégis demonstratív módon egy-két kukafedelet, hátha így csak minden második alkalommal szólítanak le, hogy főnököm, így meg úgy, nagy bajban vagyok. Megkockáztattam egy Holstent, de hazudnék, ha azt mondanám, jólesett. Már elnézést kérek, de a faszom jöjjön Budapestre legközelebb.
