Seres László: Dekóder

  • 1999. május 27.

Egotrip

Mivel ez az utolsó Dekóder (a MaNcs és a szerző útjai kettéválnak immár), az olvasó talán megbocsátja nekem, ha végül, utolsósorban önmagamat dekódolom. Boldog vagyok, hogy a MaNcs szerkesztőségi vonalával konform módon lehettem bombázáspárti, de azon kapom magam, hogy akut magyarázkodási kényszerem van, úgyhogy pacifisták, harmadszor. Azt hittem, evidens, miért tartom morális imperatívusznak a NATO akcióját és mélyen amorálisnak a "béke" hazai híveit (kivéve az egyetlen árnyaltan gondolkodó Csapody Tamást), de kiderült, hogy nem, nem vagyok érthető, felszínesen érveltem, nyilván.

Mivel ez az utolsó Dekóder (a MaNcs és a szerző útjai kettéválnak immár), az olvasó talán megbocsátja nekem, ha végül, utolsósorban önmagamat dekódolom. Boldog vagyok, hogy a MaNcs szerkesztőségi vonalával konform módon lehettem bombázáspárti, de azon kapom magam, hogy akut magyarázkodási kényszerem van, úgyhogy pacifisták, harmadszor. Azt hittem, evidens, miért tartom morális imperatívusznak a NATO akcióját és mélyen amorálisnak a "béke" hazai híveit (kivéve az egyetlen árnyaltan gondolkodó Csapody Tamást), de kiderült, hogy nem, nem vagyok érthető, felszínesen érveltem, nyilván.

Orbán Viktort, Heller Ágnest meg szerénységemet basztatva, azt írja a Népszabadságban Szalai Erzsébet (az a társadalomkutató, aki szerint mindegy, ki kezdte a Balkánon az öldöklést, csak a NATO hagyja abba a bombázást), hogy aki egyoldalúan foglal állást a háború mellett, az a gyermeki regresszió állapotába esik vissza, "az embereket jókra meg rosszakra osztja, és lelkében szenvedélyesen kiáll a jók mellett", életidegen módon, hiszen "erről szólnak a mesék". És szívesen magamra értem R. Székely Julianna kritikáját is a Magyar Hírlapban, aki szerint a háborús logika rátelepszik a független gondolkodásra, és "szellemi diktatúragyakorlat", ha bizonyos "értelmiségi közvélekedők" túl "letisztultan és sarkosan" próbálják megfogalmazni, hol lehet ebben a háborúban jó, rossz, igazság, szabadság, jog.

Ez utóbbiakról nem tudnék letisztultan és sarkosan közvélekedni, de annyit azért sejtek, hogy az erkölcs szónak a jó és rossz megkülönböztetéséhez, a kritikai ítélőképességhez van köze - ha ez nincs, akkor mindent szabad. Például elmosni tettes és áldozat között a demarkációs vonalat (ami akkor is elementáris hazugság, ha pontosan tudjuk, hogy az U‚K sem egy leányegylet), vagy "regresszívnek" nevezni azt, aki nem keni egybe a tudatos, szervezett pogromokkal előkészített etnikai elüldözést az arra való katonai válasszal, mondván, mindkettő erőszak. Ilyen és csakis ilyen értelemben nem másfajta morált képvisel a "béketábor", hanem semmilyet. Háborús, regressziós logika? Lehet, de a helyzet olyan, hogy lét vagy nemlét a kérdés, gondolatilag/erkölcsileg nincs harmadik út.

Amikor Szalaiék azt mondják, azonnal le kell állítani a bombázást, mert túl nagy az ára, akkor szembe kell nézniük azzal a kérdéssel, hogy a pacifizmus adott esetben nem öl-e hatékonyabban, mint egy eltévedt NATO-bomba. Minden egyes ember halála sajnálatos, és a NATO valóban megbocsáthatatlan hibákat is elkövet ebben a reakcióban, de ha Milosevic most szabad kezet kap, az albánoknak annyi. Ezt azért jó, ha tudjuk. Megannyi pacifista is visszajöhetett volna Auschwitzból, ha a szerencsétlen amerikaiak rászánják magukat a vasútvonalak bombázására.

Azért is állok ki "lelkemben szenvedélyesen" az üldözött albánok mellett (tényleg, ti kedves baloldaliak, nem arról szól a szolidaritás eszméje, hogy a gyengébb, az elnyomott, az üldözött mellett...?, na mindegy), mert azt veszem észre (a belgrádi felvilágosult/ellenzéki civilekkel e-mailező, kapcsolatot tartó magyar értelmiségiek információi alapján), hogy ez a belgrádi intellektuális civil elit, amúgy derék, régi Milosevic-gyűlölők, nem és nem értik, miért zavarja annyira a Nyugatot az albánok ügye. Ül a szerbiai civil, és nézi a CNN képeit a menekültekről, de nem látja őket. Pro forma röviden elhatárolódik az etnikai üldözéstől, de aztán rögtön önmagát sajnálja, a kosovói albánok számára valahogy nincs hely a fejében. Ez egyébként feltűnt a bécsi székhelyű Nemzetközi Helsinki Föderációnak is, amely a minap 17 neves szerbiai civil szervezet megkeresésére azt válaszolta: "Kosovóban a szerb rendőri és paramilitáris erők részéről (...) horribilis mértékű etnikai tisztogatás történik. Sem a NATO bombázási kampánya, sem az U‚K katonai akciói nem felelősek az önök által leírt példátlan exodusért. (...) Úgy gondoljuk, hogy intellektuálisan és morálisan egészségtelen dolog egyenlőségjelet tenni a két kampány közé."

Ezt ajánlanám a hazai "béketábor" értelmiségijeinek szíves figyelmébe is: ügyeljenek intellektuális és morális egészségükre. Idézhetném még anyámat, aki mindig azt mondja: úgy kell élni, hogy mindig tudjál a tükörbe nézni. Hát ennyi.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.