Egotrip

Nem - mondtam a plafonnak egy olyan típusú baljós reggelen, amikor a komolyabb döntések meg szoktak születni. Ez így nem mehet tovább: a fennálló állapot autófronton semmiképp sem tartható. Menni még csak éppen menne, de megeszi a rozsda lassan teljesen, kiesik a gyerek nekem az alvázon a lyukon, oszt´ kész a baj, kereshetem. Tiszta szerencse, gondoltam, hogy a MaNcs ilyen jól fizet, meg hogy a keleti régió centrumában élek, hiszen így adottak a feltételek; autót venni legalábbis százezerszer könnyebb, mint például beszerezni Kemény István Valami a vérről című verseskötetét. A délelőtt így tettre készen egy autószalonban talált, pontosabban egy szalon udvarán, bizalmatlanul méregetvén a bizományba leadott használt autók kínálatát.

Nem nagy ügy, a rendőrség is csak órák múlva jön, addig bámulom a vizet, nem nagy ügy, bámulom mindig. Betörtek már hozzám, betörtek hozzád is, be fognak törni. Mindannyiunkat be fognak. Bámulom a vizet, merengek a múltnak, item, én. Az a betörés más volt, feldúlt lakás, pénzt kerestek, mozdíthatót vittek, ledőltem az egyik asztalfiókhalomra, előre ittam a. Mintha előre tudtam volna. Most is sejtettem, a teraszon, hat négyzetméter, asztal és körbelóca, üljük körül az asztalt, már kiemelték a betonból, az asztalt, belé volt csavarozva pedig, kérem, én készültem. Hordhattam ki-be, a pihenőszobába avagy kabinba, hét négyzetméter, emeletes ágy, kempingasztal, kempingszék, tíz méter, ide a Duna, bámulom a vizet. Kis lakály a nagy Duna. Egy Duna-parti csónakh. Az üdülőszoba-telepet még hortiapánk építtette szórakozni, pihenni vágyó dolgos tömegeinek, azóta is nagy a jókedv, mindenkor, fal penészes, vakolat omol, non komfort, s lám, még be is törnek. De nekünk így is jó. Sorra haltak ki mellőlem a nyugdíjasok, mert nem bírták fizetni a bérleti díjat, a sor végén, közel a vízhez, magam vagyok, egyedül, irigykednek is. Most még jobban, hogy betörtek. Kérdezem Gyulát, ő mindig lenn van, a szezonban itt lakik, nem látott-hallott valami gyanúsat, istenem, gondolom, talán a rigók motozását a terasztetőn hajnalban, a vonatfüttyöt a gubacsi hídról, papírgyári pirkadatot, magamagát a hajnalt, amint dereng, valami. Hogy ő selátsehall, horgászás után kocsma, hanyatt fekszik, úgy piál, alszik munkaidőig. Vagy szól a cédégyűjtemény, kiváló darabok, erősítő, minden, elnyomja az összes tamtamrádiót, pajszerzajt, betörődudorászást. És a jó Dunavíz simogat. Mondjam azt, hogy nekem is volt, hifitornyom. Meg vagy tíz horgászbotom, sekszpír. Peca se volt a kezemben, nemhogy. Mikor történhetett, hetek óta nem jártam itt, csináltam a hülye fontos dolgaimat, bámulnám a vizet inkább, mindig. Az ajtó szépen be volt hajtva, lakat visszatéve, pedig tárva-nyitva. Szabadon mászkálhatott be macska, varangy, repdeshetett rigó, denevér. Jönnek a rendőrök, kisétálnak a vízhez, tombol a tavaszi délután, a szolgálat is gyorsabban telik. A kályha holt állt?, a sarokban, a kályha hűlt helye, fénykép készül, típus?, Szieszta. Volt egy kempingfőző, csehszlovák, a gázpalackot úgy csináltattam a Klauzál téren, hogy kompatíbilis legyen, kágéesté-szabvány, néznek rám, de vidám ez a boldog. Úszik az ember boldogságban. Végül egy junosztytévé, vagy kép, vagy hang, azon tartottam a gázgyújtót, anyám ajándéka, nem, ezt ne írják be. A rádióm, lengyel, csak a Kossuth jön be, már nem is kellett, tán tudták. Kik? ´k. Timi. Teésén. Erikát se vitték, táskaírógép. Könyvek a polcon. Írni, olvasni nem akartak, csak a főző- és fűtőszerszámok, istenem, melegségre vágytak. Biztos a csövesek voltak, mondja Pisti, a román karbantartó, szereli be az új zárat, télen beássák magukat a kiserdőbe, ilyen gödrökbe, lemerészkednek a telepre, elzavarjuk őket. Felőlem nyugodtan elalhatnak, gondolom, nem mondom, jól teszem. Pisti nem fogad el pénzt, munkaidőben csinálta, megkínálom a házipálinkával, munkaidőben, meg az üveg sörrel, típusa: pils, otthagyták a rádió mellett, a pezsgőt is, a nyári buliból maradt, típusa: száraz, iszik vagy betör, pia non. Ülök a kempingszéken, meghagyták ezt is, bámulom a vizet, meghagyták ezt is. Mi is kéne még. Mintha tiszta szívemből betörök, folyt volna tova, kibontom a pezsgőt, koccintok, ablaküveget, szervusz, Duna, de jó, hogy látlak. Kösz, megvagyok én is. Van asztalom, papírom, mit is tudnék írni. Zavaros, mély, bölcs. Már a költő is megmondta: hát pakoljunk össze kistányért vasalózsinórt / gáztűzhelyet kempingszéket hűtőszekrényt / a sarokban eddig észrevétlen lapuló pók / már csorgatja nyálát hogy házastul fölfalja a repkényt.

Azért jó darab idő kiesett azóta, hogy Hozzád fordultam volna, Kedves Naplóm, de az az igazság, hogy nem történt semmi. Tulajdonképpen nem köt le már ez az egész, csak a napfogyatkozásra készülődöm, meg a Diósgyőr-Videoton meccsre, a többi nem érdekel, csak rakom egymásra a napokat, meg szöszmötölök, hogy valamivel elteljen az idő. Igaz, a múltkor volt egy különös élményem, mert találkoztam egy kőbányai fiúval, akinek a csaját elrabolták az ufók, és azóta is visszajárnak hozzá. Eleinte nagyon bántotta a dolog, és úgy elkeseredett, hogy elverte a nő arcát egy Moszkvics-féltengellyel, de aztán belenyugodott, most pedig már szinte büszkén mesélte, hogy megint itt jártak, és hagytak neki a kredencen egy fél üveg cseresznyepálinkát reggel, amikor beszálltak az erősen oldalkocsis MZ-re emlékeztető űrjárművükbe.

Kedves elfoglaltságom nekem így tavasszal, holdas estéken a verandán elmerengeni a világ folyásáról, s különösképpen szeretek mélázni kedvenc osztályom, az értelmiség rendszerváltásbeli szerepvállalásáról. Irdatlan magas színvonalú vita folyik erről az egyik nem véletlenül legnagyobb példányszámú napilapban, a minap például rá kellett ébrednem, hogy micsoda bődületes lehetőségeket hagytam én ki az elmúlt évtizedben, s ezért bűnös vagyok, akár a többi értelmiségi; a büntetés pedig aligha marad el, jön a nihilizmus kora, és akkor szívás lesz nekünk. Mert ha mondjuk 1989 telén összetoboroztam volna a házból hat-nyolc emberlakospolgárt, persze kizárólag olyanokat, akik maguk nem értelmiségiek, és értelmiségi hivatásomnak megfelelően felkészítettem volna őket a rendszerváltozásra, majd (délután) a pártokat segítettem volna - nos, akkor most nem itt tartanánk. Meg is vetem magam ezért kellőképpen, olykor a tavaszi hold felé köpök egy nagyot, és aláállok.

Balkán Békéje, magyar értelmiségi módra (négy-ötezer személyre)

Mint a lassan ható méreg, olyan tétován és teszetoszán keresgélem a nadrágomban ennenmagamat, nem vagyok sehol, csak egy kóbor, de megalapozatlan gondolat, leveszek mindent, zoknit, kabátot, majd cipőt, de tényleg ez a sorrend, állok mezítelenül, majdnem, aztán már ténylegesen is, állok a borotválkozótükör előtt, és nézem azt a hülyét, aki hazajött. Jó itthon, a szomszéd pintyei ordibálnak, aztán az ablak alól beindul a tolató lambada, valami nagy, piros mikrobusz, mint minden hajnalban ötkor, meg a redőnyök szemben, amikor nyit a közért, otthonos zajok egy üres lakásban, nem mérlegelek végre, fingok nyugodtan, és nyitva hagyom a vécé ajtaját. Borotválkozni kezdek, alaposan nyúzom magam nyaktájékon, lassan az elemes borotvával, nem szedi le rendesen a szőrt, próbálom körbejárni az állkapcsomat, de nem sikerül, figyelem a tükörben, ahogy ott marad a borosta, aztán belehányok a csapba, savat és nyálat, majd borotválkozom tovább.

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

Április utolsó napja, ne várd a. Autók vonulnak már május elsejére, araszolnak, anyák napjára tán haza is érnek. Szegényanyám, szinte feldúlja a kontyát. Belülről nézem, kívül, az autókat, a gyalogosokat inkább, a nőket. Ariszálnak hazafelé, anyák, hazaérnek, mire. A lakótelepen, ahol laktam veled, két dolgot lehet most csinálni: nézni az Esmeraldát, vagy sört inni az ábécé előtt, meleg tömegben. Ülök hideg ablakban, kéne egy terasz, mint görögben, mondta Zsolt, meg is fulladnánk a benzingőz kék tengerében. Ablakra néző. A fiúk sehol, a seolban dolgoznak, a nyomda ördögei, komám késik, egyedül nézem végig a nőket. Nem, kósert nem kérek, csak sört. Marha, iszok magamba. Ülök az akváriumban, bámulom a halakat. Annyi mindent nem lehetne most csinálni, mozi, harangöntés, sült gesztenye fujdogálása, úttörőnyakkendő megkötése, tipegés. És akkor még nem beszéltem. Ha úgy tudnék ki-nézni, mintha itt se lennék, a kirakatból. Üveges szemmel. Mint a halott, kisbabák. Bele látnék, a sejtelmeit, nem a bugyit sejteném a seggén, olvasnék egy aktatáskában, de bent ám, érezném a műbőr szagot, mint egy szokolrádióét. Szimatolnék zsebpiszoksötétben, menet-, meccs-, mozijegy. Nem megyek moziba többé. Nem olvasok újságot. Oldaltáskámban lapok, napi, irodalmi, minek. Látok mindent a kirakatból, kep-ujsag, hessegnek pillanatmolyok. Fordul a busz. Lány gesztikulál. A homlokzaton egy gipszangyal azon tűnődik, hulljon-e. Felettem a kék ég. És zöld a fű, tanultam. Arcátlanul belebámulok a világba, a gildében, világguide. Gusztustalan. Biztos erre jó a fű, nem a zöld, látnám a járókelők nyomát, húznák maguk után, sáros nyál. Az ember mivé váladék. Meg egy sört? Egészségére. Egyedül vagyok, helyettem is iszok. Megjelenik a kirakatban Géza, kedves konzervatív barátom, mutogatunk, ő siet, én meg hogy gratulálok, mihez. Mutogatom magam tovább a kirakatban, kirakatva ide, itt és. Hajdani kolléganőm érkezik, két nagy lánya, mutogatom nekik, mutogatós bácsi, szé-pek vagy-tok, tátogom hozzá a magánhangzókat, é e a o, én meghalok, nevetve el. Több ismerőst nem látok, csak ismeretlen szem-, száj-, orrvariációkat, színeket, fehéret, feketét és, távolban egy száztizenkettes busz, csak ment, és közeledett, ne mán!, engem nézz, többet ilyet úgyse látsz, vonta magára a figyelmet egy kockás kapucnibelső, itt és most vagyok, tolakodott egy legyintés, ágaskodott két mellbimbó, tűnt el egy kapualj a sötétben. Mert, ahogy a költő írja, lassan az éj fókuszába szürkült a felszabtér, a kirakatban beesteledett, ki-ki nyűg a lomban, a buszmegálló szoborcsoportja megelevenedik, jön az utolsó előtti járat, jön komám, hogy elérje az utolsót, hát te meg hol voltál eddig. Kérdé Ádámot az úr, mert nem jó az Istennek egyedül lenni. Akkor most jöhet a kóser, rövid az idő. És hol voltál, vagy, Péter, barátom, ülsz borospalackok közt a spájzban, nem teszed ki a lábad az utcára, a spájzból se, sötétkamra. Hol vagy, Béla, ki eladtad mindened, a könyveid, van már lakásod, honnan elüldöz lakásmaffia, s te ülsz az ágyon, olvasod az egyetlent, kinek megkegyelmeztél, csuang-ce, mosolyogsz bölcsen. És hol vagy, Isten, aki egy nő vagy, vesd össze: istennő, csak üzenetrögzítőiddel tudtam beszélni, vesd össze vallás, tud., műv. StB. (SátánBelzebub), már azokkal se, a hívott szám az előfizető kívánságára átmenetileg nem kapcsolható, mindörökké, ámen. Én itt vagyok a kirakatban, megtalálsz, megtaláltok. Komámmal megbeszéljük, ha a szomszédban kinyit a Centrál, ott ülünk majd naphosszat a tükörablakban, kívül visszaverdes a világ, belül látjuk Karinthyt, amint ott ül törzsasztalánál. De ez kétezerben lesz, sose, a világvége után, addig seis érdemes élni.

Sírás, rívás lészen és fogaknak csikorgatása, olvastam valami könyvben, amelynek a szerzőjére már nem emlékszem, de tök jó volt, kicsit horror, kicsit ilyen történelmi kalandos, annyi benne a gyilkosság meg a gnózis, hogy röhögve dobná vissza bármelyik kiadó, de akkoriban valahogy átcsúszott, volt benne egy csávó, aki paranormális fenomén volt, a másik meg csak nézte, hogy milyen hosszú is egy villanás. De most nem ez a lényeg, hanem a fentebb említett sírás, rívás és fogaknak csikorgatása, ami ugye lészen, írta az ismeretlen szerző, és tényleg, Kedves Naplóm, tényleg volt minden, ahogy a könyv írta, nem is tudom, honnan tudhatta ilyen pontosan, mert az úgy volt, hogy végre elmentem dr. Fejszálhoz, aki már nagyon várt, mert elkészültek a fogaim, csak nem volt pénzem, de most végre lett, szóval bejelentkeztem, és dr. Fejszál azt mondta, hogy akkor most gyökérkezel, mert az még a múltkor kimaradt, de felhívta a figyelmem, hogy a metszőfogak gyökere mellé adott injekció kissé fájdalmas, mire mondtam, hogy tudom, mert a múltkor is, aztán beadta, és rendesen kicsordultak a könnyeim, szóval elkezdte kezelni a gyökereimet, és akkor csikorgattam is, persze nem mintha fájt volna, csak olyan különös volt, amikor egy tűvel matatott az agyamban, miközben egy nyálelszívó szörcsögött a számban, és nyomta a nyelvgyökömet, de aztán vége lett, és arra gondoltam, hogy a fentebb már említett könyv a nyálelszívóról nem is beszélt, aztán megpróbáltam másra gondolni, ám csak a szemközti, egészen hülye, pasztellszínű függönyt láttam meg a neoncsövet, ami világított.

A parlamentben felszólalt a MIÉP elnöke, arra kérte a külügyi vezetést, hogy jó alaposan készüljön fel a jugoszláviai helyzet ilyen vagy olyan megoldása után várható béketárgyalásokra, konzultáljon széles körben, és tegyen meg mindent a magyarság érdekében. Válaszolt erre a külügyi államtitkár, s azt ígérte, hogy a magyar külügy igenis azon lesz, hogy alaposan felkészüljön a rendezési tárgyalásokra, és szem előtt fogja tartani a magyarság érdekeit.

Sok van, mi csodálatos, de az Amerika-ellenes Tevékenységet Megvalósító Bizottságnál nincs semmi csodálatosabb. A nemzetek feletti bizottságnak sok tagja van, ismert írók, professzorok, diákok, baloldali szocialisták és jobboldali nemzetiek forrnak sorai közt szerves egységbe, és onnan ismerszenek meg, hogy

Fekete, kínai mackónadrágban ültem Ica néni rettenetesen világosbarna, egészen pontosan Wartburg színű heverőjén, ami mostanában családi ágyként szolgál, és egyik kezemben egy vízszámlát, másikban a farmeromat tartottam, és igencsak kikívánkoztak a könnyeim, Kedves Naplóm, mert a vízszámla kifizetetlen, a nadrág lyukas volt, én pedig mindkettő. Józsefvárosi piéta, Maradona a kisdeaddel, éppen szelídítik a leppattanót.

Guszti nem jön, oda ugyan nem, mocskolódnak, de hát hol nem?, megszokhattuk már, hajthatatlan. Laci jönne, de hát éppen libát süt, stílszerûen, mondja õ, biztos horgászversenyen fogtad, mondom én, utána ludaskása, jó étvágyat, fulladj meg. Én vagyok itt a legnagyobb hülye, mikor mindenki fanyalog és röhög, föl kéne szántani a pályákat, meccsre csak a bunkók járnak, bezzeg a szategyen a bundeszliga, mikor sporttársaim a fradidózsát nézik, mikor bámulhatnék kifelé az ablakon, jutna eszembe számtalan - én meccsre megyek. Mikor esik az esõ. Mit csináljak? Itt keringek a lépcsõházban, itt lépek ki a kapun, itt kerülgetem a pocsolyákat, itt megyek a boltba, itt megyek meccsre is. A nagyvilágon-e? Kívül. És ha nem jön Guszti, Laci, akkor Bakával. Baka István: Az idõ térképjelei. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999, 124 oldal, 990 forint. Épp elfér a belsõ zsebben, hosszú az út, elõveszem a metrón. Béke van, le lehet ülni, olvasni. Képzeljék el, mi lett volna, ha fennmarad a Magyar Tanácsköztársaság, és akkor most bennünket, magyarokat, nem magyaroknak, hanem "tanácsoknak" neveznének világszerte! (i. m. 7. o.) A villamoson csüngeteg magyarok, egy kocsi az egész, nosztalgiajárat az Ady Endre úton, suhant nesztelen. Nem férek föl, legalább megiszom valamit a Büfében, hideg van. Vagy ebben a kispolgár deviancia iránti örök nosztalgiája fejezõdött ki? (Mint nálunk az Adyt alig olvasók között az iszákos szoknyavadász kultuszában?)... Mártíriumában az alkoholnak legalább akkora szerepe volt, mint az egyre faluellenesebb szovjetizálódásnak (i. m. 16-17. o.). Olvasnám tovább a Jeszenyin-portrét, végállomás, szürke vastraverzek az égen, futballpálya. A vendégszektorba veszek jegyet, nyilak jelzik utamat, jól nevelt voltam mindig, követem az utasítást, felsõbb osztályba léphet, gyalogos forgalom a túloldalon, olvassa el a túloldali tájékoztatót, megyek a nyilak után, ijedt fehéregér a labirintusban, isten szabadon kísérletezhet velem, ott végül majd a kijárat, itt döglök meg úgyis az egyik sarokban. Jut eszembe arról, hogy már a temetõnél vagyok, Babos a temetõ felõli kaput védi, errõl támadunk, fel. (Szeretem a temetõ melleti pályákat, a hazai is ilyen, Újpesten kicsit messzebb esnek egymástól, Csepelen a stadionban volt a hõsök temetõje. Ám legszebb vidéken, megyekettõ, körzeti bajnokság, a falu, a világ végén temetõ és futballpálya, örök dolgok.) A kapuban (nem a temetõ-) diszkrét motozás, õrzõ-védõ angyal sárga lepelben szívem körül matat, könyv, mondom, szégyellem is magam, puha fedelû, férfiasabb lenne egy keménykötésû boxer, kiment a divatból, csempésznék bézbólütõt, bombát (füst-) legalább. Lenin ez idõ tájt mondta az orosz intelligenciáról: "Ez nem a nép agya, hanem a szara." (I. m. 14. o.) A vendégszektorban vagyunk vagy tizenheten, tizenévesek, néhány nyugdíjas, egy komplett család, háromgyerekestül, családfõ nem komplett, hogy ide, és az esõbe, végül én. Céltáblás ház van, ide jöjjetek!, mögöttünk a biztonságiak többen vannak. Boldog idõk, mikor szórványban elvegyültünk, örültünk, bánkódtunk titokban. Most lehet érzelmet nyilvánítani, egynullra vezetünk, Guszti nincs mellettem, így hát egy nyugdíjas sporttársat ölelgetek. A kisgazdapesti dalárda legott szitokkórussá alakul, gá-gá-gá, buziemtéká, Laci már biztos a ludaskását eszi, nemsokára, igen, jön a mocskoszsidók, elvagyunk. S ha még valaki nem tudná, mirõl van szó, jõ az ellentmondást nem tûrõ, bár némiképp ellentmondásos versezet: Mindenki kispesti, / aki nem, az menjen ki! Dulakodás, értsd: bennünket rugdosnak, vernek, s nem a pályán, rendõrök a nagylelátón, áldom szabálykövetõ gyávaságomat, hogy nem húzódtam meg ott, az esõ elõl, söpörne most végig rajtam népharag. "Felhõ felhõt gyúrva jajgat..." (i. m. 5. o.), félidõ, még a nap is kisüt, fényénél olvasok. Meghalni egy szeretett nõ becsületéért egy buzi keze által - milyen méltatlan vég! (i. m. 10. o.), olvasom Puskinról, lám, egy költõ is elragadtatja magát, ha tárcát ír. A második félidõben sokáig semmi, az emtékás köménymagban egy srác mobiltelefonál, mentsetek meg, Rõzse, hallod, itt vagyok a libások között, integet is, tréfa, derültség környül, Rõzse, mér´ nem vered a dobot, odaát csak egy hangerõsítõ, vagy mi, hangosító szól, de minek, közli jobbhátvédünkkel, hogy az anyjával éppen most micsinálnak, aztán a saját csapatot küldi el, együttesen, ahonnan jöttek, oda, s további rigmusok, égtek lelkemben kis rõzse-dalok, ég a pofám. És, jaj, buziillés befejeli a másodikat is, mi lesz itt, nyugdíjas sporttárs kezét szorongatom, vége, osonunk kifelé, ne arra, ott van a balhé, ifjú a sálat kebelébe rejti, a temetõ felé kerülnek, mit nekem, irány a fõsodor, mi baj lehet, mellettem a nyugdíjas. Magyarázom lelkesen, ha a végén a Béla berúgja a kipattanót, mesterhármas, sporttárs szelíden, hogy fogjam be a pofámat, egy csoport mögöttünk most adja ki utolsó dühét, mocskoszsidók! Jó, hogy Laci (egy másik) nincs itt, õ hátra- és szembefordulna, kullogok elfele. Mandelstam, õsei hitét elhagyva, nem az "orosz" vallást választja, amely a bizánci hangulatú Moszkvát idézi, hanem a "semleges" metodista egyházat - ennek viborgi templomában keresztelik meg 1911-ben (i. m. 18. o.). Az egyvago nos villamoson három megálló után nyugdíjas sporttárs elbúcsúzik, gratulálok, jó ég, hiszen kispesti, drukker, s az õ karjaiba zuhantam gólörömben, megbújt a vendégszektorban, az övéi elõl. A metrón csönd, még a Népligetnél is, vihar utáni? Csak rendõrök csoportosulnak. Nemrég volt vége a fradidózsának, kisgazdák egymást közt, írnám szemetül, ha nem volnának jóakartatú bar&a

A 3. A elõtt két apa várta, hogy kicsengessenek. Az egyikük erõsen másnaposnak látszott, a másikon elsõ látásra nem volt semmi érdekes. Te, mondta az, aki másnaposnak látszott, ahogy öregszik az ember, inni egyre nehezebb. A másik hümmögött egy aprót, egyszerre jelezvén, hogy nem süket, valamint hogy szíve szerint efölött, minden mással egyetemben, nem nyitna vitát, ha lehet. Nem is az, folytatta, aki másnaposnak látszott, hogy a másnap jóval nyûgösebb. Azért az is, gondolta a másik, de nem érezte szükségét, hogy ezt közölje is. Inkább, hogy nõ vele a munka, egyre többet kell küzdeni a siker érdekében, a másik oldalon pedig... te, az a szégyen, az a depresszió! - lendült bele a friss élmény talaján mindjobban a közlékenyebb, mire a másik morgott egy semlegeset, ami mindazonáltal egyetértésnek, mintsem tiltakozásnak volt inkább felfogható. Ahogy megy a Piac utcán fényes nappal részegen az ember..., te, olyankor mindig szembejön egy ismerõs. És még az a jobb, ha emlékszel, hogy találkoztatok, s nem úgy tudod meg egy hét múlva, hogy lehánytad a Nagytemplomot. Megint korán jöttem, gondolta a szótlan, még csak most viszi be az uzsonnafelelõs az iskolatejet. Feszengett, mert tartott tõle, az általános alany hamarosan egyes szám elsõ személyûre vált, miáltal a kérdés lételméleti vetülete dicsekvõ jellegû, férfiasnak gondolt hõstörténetek argumentációjába megy át. A másnapos azonban - okot adván a reményre -öreg motorosként régóta túl volt már azon, hogy szórakozásból igyon: egyáltalán nem viccbõl lett matematikusból egy játékterem kulcsos embere. Így nem állt elõ mégsem, szerencsére, érdemi sztori-veszély: az épp véget ért négynapos etapból a konkrétumok szintjén csak annyi lett megtudható, hogy befordult egy árokba éjjel a Trabanttal, de sikerült ott helyben tízezer forintért eladnia. Nincs vele gond legalább.