- történelmi románc -
Jön szembe a téren, Vörösmarty, a tér, a haza bölcse, a szomszédos térről, a neves publicista éstörténész éspolitológus ésatöbbi, mondom neki, akkora ember vagy, már be se férsz a tévébe, mosolyog, visszavág, ötszázvalahány verseskötet jelent meg tavaly, sok, a líra: öngyógyítás, a költőket a tébéből kell pénzelni, bólogatok, havi fixszel, az ember könnyen rímel, ilyen rosszul, különben is, a történelmet - bukkan föl a téren e rémalak, s inte felém -, a miénket, költők csinálták, olyan is, mondja ő, géza, ne politizálj! súgja bennem a kisegér, majd adok a kötetemből, adom meg a végső döfést, lassú métely, menekül sietve, dedikálni ő is, saját árnyékunkban ülünk a napon, ki-ki a saját sátra előtt, pavilon az. Idén nem adtak napernyőt, reklámhordozó, önkormányzat tiltá, ég a napmelegtől a kopár szék, csak a sörösdoboz vet árnyat, nézem a kollégákat, lám a többi hűs sör. Sor. Az nincs, ismerősök jönnek, ők se vesznek, előkotrom táskámból az e célra tartogatott példányokat, tisztelet, szeretet, barátság jeléül, dátum. Emelem dobozom, van még benne, langyos a sör, de nekem így is. Még három perc, lejár a fogadóórám, sietni kell, este románmagyar, magyaromán, történelmi - bukkan föl újra a téren a csuklyás alak - meccs, olvastam. Nehéznek és reménytelennek tűnik a valóságos és a szimbolikus küzdelem? Igen. De a történelem bátorító vigaszt küld a csapatnak. Ne felejtse közülük senki, hogy Marathonnál is a reménytelenség győzött. A Magyarok Világszövetsége nevében hitet, erőt és sikert kívánunk! Megcselekedtük, amit megkövetelt, aha. Költőtárs reszketve dedikál, ideges, innen azonnal hazarohan, készül a meccsre. Jár-kel a lakásban, benéz a fürdőszobába, a tükörbe, még a ládára is föl. Eszébe jut, váltogatja a csatornákat, korán van még, leviszi a szemetet. Maga elé bámul. Az ember úgy szurkol, ahogy. Én, nyolcadikutas magyar alkat, sört fogok inni addig, végre csapoltat a konzerv után, pálinkával, valahogy el kell viselni, a vereséget, kika-punk-ugyis... Hűs pincében, lennék bár. És akkor fölbukkan, nem a történelem, egy olvasó. Hogy én vagyok-e, aki. Én írtam-e a, nem, nem az asztalon heverőt, ez a hatodik, tudja, a hetedik majd én leszek, nem is a Jadviga párnáját, hanem a róla szólót, a Jadviga spermáját, én. Hogy ő, magyartanár, azután elolvasta, és a többi magyar irodalmat is, kortársat, azóta, ő, aki megállt negyvenötnél. Mondja a fiatal, magyar, tanár. Sorolja a neveket, dedikálnak épp vagy sem, milyen kitűnőek, mennyire örülök, mondom. Aztán hallgatunk negyedpercig, hosszú, hogy ő már megy is. Á, maradjon még, hallgatunk tovább, mit is tudnék mondani. Nem vagyok kritikus. Most már tényleg mennie kell, látom, egy leány várja, várja túlnan, a hűvösben, mellettem már szellőzködnek, indulnak a pincébe, én még elücsörgök kicsit a napon, sütkérezem a dicsőség fényében. Ezért érdemes ülni. Érdemesülni. Kiérdemesült költő, innen már csak lefelé, a lépcsőn, beleveszek a homályba, a többiek már az első korsónál. Elém teszik, nem az étlapot, olvastam-e, mit írnak, a másik oldalon. Ki a magyarokkal az országból! Hagi mindörökké felsőbbrendű! A Teremtő (le)fokozása: Isten, Hagi, Család. D. Petrescu jobbhátvéd vért ivott, mint legendás elődje, V. Dracula a Transsylvaniae non Corvinulból, megöljük őket. Még sose nyertek ellenünk, fociban, itt az idő, most vagy. A történelem kacagva tűnik el a vécé irányába, alighanem nő, mert nem találkoztam vele, kerestem pedig többször. A rituális pohársör a végén egyhajtásra, sietni kell, kezdődik a valóságos és a szimbolikus (?!) küzdelem, a lépcsőházban már megy a meccs, a másodikon üvöltés, de csak a tévében, a gangokon, a lakásokból, az ablakokból néma csend, rosszat sejtve nyitom az ajtót, röpül felém apám hangja, egynullra vezetnek, ha nem hiszed, gyere nézd meg, replé, második perc, aztán a tizenötödik, a történelem, vége. És a tévéhomályból fölrémlik a nyáreste, ezerkilencszáznyolcvanhat, a mexikói dögmeleg, akkor az oroszok, jaj, csak ne az a dal legyen. Akkor, Csepelen, a meccs után, izzott a lakótelep, komoly férfiak szítták a cigarettát az ablakokban, parazsak mindenütt, férfiúk atlétában, ó, görög férfiú, Marathoni Győző!, lepöcköltek hamut, csikket, néztek utána, az ember olykor csak maga alá bámul, nem ugrottak utána, még nem, mindig van remény, Kanadát megverjük, még bármi lehet, zárd már be azt a rohadt ablakot, fölébred a gyerek, csend volt pedig, csak a gubacsi hídon ment át egy tehervonat, azóta is, végeláthatatlan, nyáresti, hosszú, forró csend. Most megúsztuk kettővel, a második félidőre már nem jött ki, le az égből a román isten, Hagi, aki igenis felsőbbrendű, a pályán, mindörökké, ámen, nem aláztak meg, nagyon, helyt, álltunk, a pályán. Nyitva az ablak, nincsenek parazsak, dől be a meleg, a mélyenalvók horkolásába látok, csapkodná bár a szél az ablakokat, törjön be üveg, mint most magyar konzulátus- és egyházablak győzelemittas namilyen szurkolók vérfagylaló kezei által, és a vész kitört, megint esik. Nézem villámidat dörgő fellegekben, mint ama könyvnapon, másodnapon, amikor elsötétült az ég, az ember jött elázva a Váci utcán, és nézte a ruhájukhoz tapadt áttetsző nőket, az ember, a könyvpavilonok bezártak, bent kucorogtak költők, kereskedők, egyetlen bodegapulton, súlyos kövekkel lefogott fólia alatt azonban könyvek dacoltak az idővel, várták az ismeretlen olvasót a Deák Ferenc utca felől.
De csak a neves publicista éstörténész éspolitológus ésatöbbi futott egyszerre a taxihoz, hogy még elérje magát a tévében.
Ám ez régen volt, a történelem előtti időkben, mikoron még nem kaptunk ki a románoktól.
