Egotrip

A Nincs Pardonban nincs csapolt sör. Ez így hülyén hangzik, de fontos leszögezni, mert egyszer azt írtam, hogy van, azóta pedig folyamatosan ezzel szívatnak, ha arra járok, elég csak leülnöm, rögtön jön a kérdés: finom a csapolt sör, he-he-he? Tök jó vicc, én is velük nevetek.

(A virtuális énekesnő találkozása a valóságos gyilkossal.) Azt olvasom a napi 12 millió példányban megjelenő Yomiuri Shimbun angol mutációjában - ami azért jobb, mint a Japan Times, a Maronuchi Daily vagy az Asahi Evening News, mert heti mellékletei vannak a Washington Postból, a Los Angeles Timesból s a londoni Independentből -, hogy Sakai Norikót is meghívták a Japánban turnézó Li Peng kínai miniszterelnök tiszteletére adott állami vacsorára. Sakai Noriko jelenlététől azt reméli a japán külügyminisztérium, hogy a béke és a barátság szimbóluma lehet a két ázsiai ország fiatalsága között, sőt tovább is erősítheti azt. Sakai Noriko, barátainak és több tíz milliós japán és kínai rajongótáborának becenevén csak Noripi, énekes- és színésznő; idol, vagy ahogy az angol szavak beépítésének és korrumpálásának nyelve, a gairaigo (vö: franglais vagy hunglish) mondja: idoru.

Ez a cikk a New York-i sajtóról szól, s a kíváncsiság ama fajtáiról, amelyek e sajtót működtetik. Mielőtt belelendülnék, átadom a mai New York Times üdvözletét a magyar közönségnek (akinek nem inge, ne vegye magára): üdvözöljük a NATO-csatlakozás iránt kifejezett készséget, és csodáljuk a magyar népet (mondja Charles Gati), amiért ötvenegy százalékban elment szavazni egy szép - vagy akármilyen - vasárnapon - itt például nem szoktak ennyien szavazni, még polgármester-választások esetén sem, pedig az election day, a választás napja munkaszüneti nap. Õszintén támogatjuk Magyarország NATO-csatlakozását, habár nem a címlapon, mert ott éppen kiengedik Kína leghíresebb és meglehetősen maródi ellenzékijét a börtönből, és ez mégiscsak nagyobb diadala az Amerikai Szabadságnak, tekintve az ország méretét és állapotját, továbbá az ideges borzongást, amelyet politikai elemzőkben kelteni szokott. Meg aztán Vei Dzsingseng úr megszenvedett érte, hogy szimbólummá avagy szálkává emelkedjék a kínai-amerikai kapcsolatokban, és mindenki megkönnyebbült, hogy egy nemes lélek nem szenved tovább, az emberi jogi aktivisták pedig nem ostromolják többet a Fehér Házat, ha egy kínai főnök beteszi oda a lábát.

Egy 78-as keletnémet pornófilmből előlépett, hullámosra sütött, pakompartos ember felállt a Western Club Presszó hátsó asztalánál, kinyújtóztatta tagjait, s mintha csak rendelne, megemelt, ám nyugodt hangon azt közölte, hogy neki már mindent szabad. Rumot ivott baracklével, az zavarhatta meg. Csend lett hirtelen, baljós megdöbbenés, megfordult a csákó még a gép előtt is, pedig előtte kulcsoltak be neki kettő százasért. Hőőőőő, mondta egy törzsvendég, álljunk már meg, egy szóra, milyen alapon? Ez a hang meg ez a tempó itt minálunk nagyon nem divat. Jogot nyert rá, válaszolta, hogy leszarja a divatot, majd a tökét megvakarva, mint aki már végzett is, keresztbe tette két görbe lábán a lakkcipőt. Mit akar ez, üssék mán le, kapta fel a fejét egy nagyon részeg néni, mackót és tűsarkút viselt frottírzoknival. Ki hívott, mit akarsz, milyen alapon.

Na, ilyen egy helyzet, ami tarthatatlan, mondta Erzsi, és a macskaköves Luther utcára mutatott, aminek közepén ott feküdt a frissen elgázolt Kövér Kislány, mint egy kupac ellentmondás. Bal fülét az évszaknak egyáltalán nem megfelelő langyos szél lebegtette, míg a jobb a feje és a macskakő közé szorult, helyzetéből adódóan.

Többek között az teszi a művészt, hogy egy mindennapi gesztus segítségével képes pillanatszerűen kifejezni a korszellem egyik-másik jellegzetességét, amely így vagy úgy mindannyiunk életében jelen van. (A közös vonatkoztatási keret meglepő és megragadó módon történő feltárása, a kollektivitás újszerű formájának felfedeztetése éppenséggel azok az aktusok, amelyek a művészeteket - beleértve a tömegszórakoztatást is - és a politikát rokon szakmákká avatják.) A szónak az emígy vett értelmében Radványi urat jelentős művésznek tekinthetjük. Apám meséli ugyanis, hogy a félelem éveiben, valamikor a hatvanas évek elején békés kocsmázgatás közepette látják ám, hogy két katonatiszt meglehetős vegzálásnak kezd kitenni egy szabadságos kiskatonát, aki csinos kedvesével egy másik asztalnál ült. Apám nevezett barátja, Radványi úr ekkor felállt az asztaltól és nyugodt léptekkel odament a két tiszthez, ujjával rájuk bökve közölte: "Maga és maga velem jönnek", majd sarkon fordult és kisétált a teremből, a tisztek pedig riadt nyulak módjára iszkoltak utána. Aruhatárnál Radványi úr ellenőrizte az igazolványokat, majd rájuk förmedt, hogy mivel méltatlan viselkedésükkel szégyent hoztak a Magyar Néphadseregre, azonnal vegyék a kabátjukat és menjenek. "Most pedig takarodjanak innen" - így mondta. Azt talán hozzá kellett volna tennem az elején, hogy Radványi úr, csakúgy, mint édesapám akkoriban, a Fősped nevezetű tehertaxi-vállalat gépkocsivezetője volt. Nyilvánvaló, hogy (az elmondásból rekonstruálhatóan) Radványi úr akkor nyerte meg a játszmát, amikor sarkon fordult és úgy ment ki a teremből, hogy nem nézte, jön-e utána a két tiszt, hanem hátrafordulatlanságával jelezte: tudta, hogy mennek. Fedetlen hátát mutatta a tisztecskéknek, nyitva arra, hogy összesúgjanak-pillantsanak mögötte. Ezzel intuitíve Radványi úr igen pontosan modellálta a Kádár-korszak nyilvánosságának egy fontos jellegzetességét, azt, hogy a hatalom csak tessék-lássék módon kíváncsi a véleményedre, mert egyrészt mindkettőtöknek csak kellemetlen lenne, ha mindkettőtök számára kiderülne, hogy a nép tudja, hogy te (a hatalom) tudod, hogy mit gondolnak a hátad mögött, másrészt akármi van, úgyis megteszi, amit akarsz (követ). Radványi úr a hátát használta hatalmi jelvénynek, a háta volt a politikai performance információfelülete.

"Engem nem zavar, hogy Király B. Izabella fivére Peták elnök úr tanácsadója" - írja Bodor Pál a hétfői Népszabadságban. Engem sem, hiszen Diurnusszal együtt én sem feltételezem, hogy "a politikai magatartás genetikai eredetű". Persze hogy nem genetikai eredetű, különben sem valószínű, hogy Király B. Izabella fivére mondjuk skinhead-ügyben tanácsad a tévé elnökének, vagy a Magyar Nemzeti Butik Pártjának plakátol a Szabadság téri tőzsdepalota amúgy is depressziós folyosóin. Akérdés csak az, hogy az eszme erről való futtatása pontosan hogyan és miért kapcsolódik a dolgozat voltaképpeni tárgyához: Pálfy G. István (talán még emlékszünk) visszavételéhez. Ami lehet, hogy különös munkaügyi döntés - de amit Bodor Pál ír, még sokkal különösebb.

Olaszországi csavargás októberben: csak e cikk megírása szempontjából szükséges mértékben részletezem gyönyöreit, hogy ne fájdítsam olvasóim szívét. Nem írok Páduáról, Luccáról, Nápolyról, sem a nápolyi öböl fürdőhelyeiről -sorolhatnám oldalakon át, hogy mi mindent hallgatok el merő emberszeretetből.

Már megint olaj, illetve még mindig, újra és újra, hol régi, hol új ismerősökkel, cégekkel, fb- és it-tagokkal - olyan ez, mint egy véget nem érő tévés szappan-rémálom. A hatalom olyan olajozottan működik, hogy egy árva homokszem sem kerülhet a sok megkent szereplő közé. Borulni pláne nem borulhat egy ekkora baráti bili, amit tág értelemben "kormányzatnak" nevezünk, legfeljebb időnként közbejön egy kis médiarumli, kis nyomozás, vámeljárás, csempészés, vámtartozás, okirat-hamisítás, adósíbolás, leszámolás, ilyenek; az vesse rájuk az első olajvezetéket, aki nem akart mindig is hto-val visszaélni és sok pénzt csinálni. Ha az ember elég ügyesen él vissza, akkor kisebb a valószínűsége annak, hogy rajtakapják, mint annak, hogy egy kanadai fogadáson az emberrel barátságosan kezet ráz egy volt gettóparancsnok, vagy hogy az ember brüsszeli házában megtalálják a néhai családját.

Platina orrnyálkahártyára gyűjtök, gyömöszölöm a lét a cserépkrokodilba, amit Balatonarácson vettem egy szabadidő-shopban még a nyáron. Ilyen viccesre van véve a figura, magából kivetkőzőfélben lévő gyík frivolan visszanéz a válla fölött, közben teli szájjal nevet, már amennyire ez az aligátorszabásúaknál lehetséges, a tetején meg van egy nyílás, amin bele lehet dobni a pénzt, de az igazi truváj, hogy alul kerek lyukban végződik, ilyeténképpen ha megtelik, nem kell (ó barbarizmó) földhöz vágni, hogy kinyerjük belőle az összegyűjtött javakat, hanem elég kipattintani a gumiajtót, és máris számolatlanul hullik alá a pénz.

Az ismert tévészemélyiség, Beat Takeshi teljes egyórás műsort áldozott annak bemutatására, hogy a japán tinédzser lányok a legagyatlanabbak a világon. A sztereotípia szerint Japán még a női emancipáció előtt áll, ami csak részben igaz. Olyan matriarchátusról beszélünk itt, ahol színleg, de ott megkérdőjelezhetetlenül a férfié a vezető szerep, ahol a ház ura szarja a pénzt, és nem nagyon tudna az ember, még mérsékletlenül piszkos fantáziával sem, olyan esetet elképzelni, ahol nem az övé lenne a végső szó. Ám ez fecsegő felszín, a mélyvilágban nagyon is anyaközpontú társadalom ez, az anya és a lakókörnyéken napközben összejáró nőtársadalom rejtőzködőn irányítja a folyamatokat még akkor is, ha az évezredes viselkedéskód szerint senki meg nem szólná a férfit, ha ősei kardjával lecsapná az asszony távkapcsolót tartó kezét, ha az a tévékonyhában át merne váltani a kora esti emésztést elősegítő szamurájdrámáról valami másra. A férfit ünneplik, a fiúgyermek a legnagyobb öröm, áprilisban, a fiúgyermekek ünnepén vígan lengenek a tátott szájú pontyot formázó zászlók a házakon; de van egy életkor, amikor japán lánynak lenni nagy kaland. A bishoji, a "széplány" 14 és 24 éves kora között nagyjából mindent megengedhet magának, tudván azt, hogy utána a fajfenntartásra, a szelektív szemétgyűjtés erősen komplikált szabályainak betartására és a minden rendű s rangú szülői értekezleten való megjelenésre korlátozódik majd tevékenysége. Ennek a tíz évnek az alsó felében az iskoláslányok hordái matrózblúzban, miniszoknyában és a jelen divat szerint loose socksnak nevezett fehér agymenésben róják az utcát, rádiótelefon a kézben, tamagotchi az iskolatáskára kötve, egyes szerzők szerint olyan bandákat alkotva, mely Guinness Bookba illőn három szóval képes értelmezni és leírni a világot, ennél többet viszont nem is ismer. (Ez a Sango-zoku, a Háromszavas Törzs, az idiómák pedig: uso [na ne izélj má´], honto [téééénleg?] és kawaii [cuki].)

Azt mondja a tudósító asszony a Déli Krónikában, hogy tragikus a helyzet, mert a magyar történelem során még sose született ilyen kevés gyerek (ezen belül Nógrádban az idén több az abortusz, mint az élveszületés), és ezen az áldatlan állapoton csak úgy lehetne segíteni, ha a nők visszatalálnának eltűnőben lévő anyai és háziasszonyi szerepükhöz. Ez E. Mármint (úgy, mint a biológiatesztekben annak idején) sem A állítás, sem B állítás nem igaz, és nincs is közöttük összefüggés. Az viszonylag könnyen belátható, hogy bár a honfoglaló magyarok bizonyára elkötelezettebbek voltak a nemzet sorsa iránt, mint a mai szibarita utódok, ám azon lelkesedés sem volt talán elegendő ahhoz, hogy egy asszony egy évben háromszor szüljön. Az mondjuk elképzelhető, hogy a múlt századokban relatíve több gyerek született egy év alatt, mint ma, ám azok közül minden második meg is halt, és azért remélem, a nemzeti érzelmű elszámolásnál többet számít tíz élveszületés és élve maradás annál, mint ha tizenöt csecsemő születik, de abból nyolc meghal. (Olyan, mint a fociban a kapufa: a meccs közben fontos esemény lélektanilag, de az eredményjelzőn nem számolják.) A B állításról annyit, hogy az amerikai közgazdasági újságírás azért találta ki a "kétharmad/egyharmad-szindróma" kifejezést, hogy így szörnyülködhessen a válságjelenségen, hogy az amerikai lakosság dolgozó kétharmadának kell eltartani egyharmad inaktívat. Na most nálunk ez az arány legjobb esetben is egy az egyhez, ám ha lehántjuk a magyar valóság ábrázatáról egyes hazai statisztikai módszerek szépségtapaszát, és inaktívnak számoljuk a sorkatonákat és a nem regisztrált munkanélkülieket, akkor közelítünk az egyharmad-kétharmadhoz (csak a figyelmetlenek kedvéért: nem 2:1, hanem 1:2). Csodálkozhat is bárki, hogy akkor hogyhogy nem halt éhen akkor az ország negyede? Hát azért, mert a gazdaság nehezen mérhető területein (önellátás, konyhakert, családi segítség, feketemunka, lengyelpiac) még van keresnivaló. Na most, ha még a dolgozó nőket is hazahajtjuk babázni, akkor már lényegében nem kell majd munkaügyi statisztika, mert név szerint lehet majd ismerni a pár megmaradt dolgozót. Ez az alkalom, ahol meg kell emlékeznünk a magyar újságírás egyik kiirthatatlan hagyományáról, amikor valamiféle kancsal narodnyikvágytól vezérelve úgy csinál a médiamunkás, mint az egyszeri magyar, aki egyig tud gondolkodni, de kettőig már nem. A vox lumpenpopuli jellegzetessége, hogy (ha férfi), akkor snájdigkodik, mint egy szalonspicces kolbászárus (kezit csókolom, amúgy Juszt László olyan, mint a gyémánt, jószerivel nincs olyan mai magyar médiapatológiai kérdés, amelyet ne tükrözne vissza ékesen az ismert riporter), vagy pedig komor hangon sopánkodik, mint Kapás Irén a rádióban (a háromgyerekes családapa élelmiszerdiszkontot akart nyitni, ezért kölcsönkért egymilliót, amire fedezetként aláírattattak vele, a háromgyerekes apával egy adásvételi szerződést a lakásáról, a pénzt ő, a háromgyerekes, sajnálatosan nem tudja visszaadni, és most jöttek a szívtelen uzsorások, és ki akarják tenni a háromgyerekes lakásából, az nem lehet, hogy egy jogállamban ilyet meg lehet csinálni, nem igaz, bíró úr?). A demokrácia médiájának sok funkciója van, de az biztos nincs közöttük, hogy ismételgetni és erősíteni kellene az elszigetelt magán- (azaz tömeg-) ember kényszerképzeteit, rögeszméit és féligazságait. Ez tudniillik fokozza az elszigeteltséget és a butaságot, hisz nem elég, hogy Béla, a család esze ezt hajtogatja mindig, most már a rádióban is ezt mondják. A Magyar Rádió munkatársa ahelyett, hogy beszámolt volna, hogy milyen okok vezetnek fiatal párokat (nem nőket!) arra, hogy csak egy gyereket csináljanak, újratermelte azt a hamis és káros nézetet, miszerint azért öregszik el a társadalom (stb.) mert a nők elszakadtak a családi tűzhely mellől. Mint ahogy a törvény szellemének fenyőillata nélkül a jogszerűség olykor szarszagú, úgy a törvénytelenség ménkűje is ritkán csap le a semmiből; kell ugyanis hozzá a féligazságok és előítéletek fekete fellege, a törvénytelenség szelleme. Demográfiai ügyekben ezen a tájon különben is dupla óvatosság szükséges, ugyanis abba még nem halt bele senki, hogy kihalt egy nemzet, viszont abba már elég sokan, amikor azt meg akarták előzni.

Nem volt tipikus antikvárium, csak szakácskönyvek és állatmesék voltak benne, de a tulajdonos élvezte, szinte fürdőzött a megbántott vásárlók neheztelésében, amikor a hiábavaló keresgélés után hozzá fordultak, és indignálódva íróneveket vágtak a fejéhez, ő meg csak nézett ártatlanul, és a működési engedélyre mutatott, amin fehéren-feketén ott állt, hogy a cég csak a fentebb említett műfajú könyvekkel kereskedhet, különben sem szereti ezt az emelt hangot, és sorban lecsapta a fejüket.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc egyik őszi éjszakáján szokásos tevékenységemet végeztem: az utolsó simításokat Magyarország akkoriban első, vállalati pénzügyekről szóló (a mai huszonévesek kedvéért corporate finance) szakkönyvének rám rótt fejezetein, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon szerzőtársam mivel bojkottálja a mű egyre sürgetőbb kiadását. Tekintve, hogy részemről lezártnak tekintettem a könyvet, már csak finomítgatások, stilizálás volt hátra, és - valljuk meg őszintén - lázban éltem, hogy mi adjuk ki az első modern pénzügyi szakkönyvet Magyarországon, bosszantott, hogy a könyv másik felét szolgáltató barátom le volt maradva. Ezért aznap is, miként mindennap, felhívtam, hogy megtudakoljam hol tart. Természetesen ő is a művön dolgozott, de saját bevallása alapján még nem volt tökéletes a dolog, mert a Black-Scholes-féle opcióértékelési modell és egyáltalán, az opciós elmélet többszöri nekifutásra sem készült el. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy szerzőtársam az időzítés szabályainak ilyen súlyos felrúgásán, vagyis saját késedelmén túlmenően (akkoriban nem kellett vállalati pénzügyi szakkönyvet írni, de még írni sem feltétlenül kellett tudni ahhoz, hogy valaki élet és halál ura legyen a pénzügyi életben, ami persze ennek megfelelően működött, és azóta sem sokat változott) arról számolt be, hogy éppen a Simonyi-féle A fizika kultúrtörténetét olvassa, hogy megértse, mi a köze az opcióértékelésnek a hőtágulás elméleti modelljéhez. Ez nekem teljesen betette a kaput. Kit érdekel a hőtágulás, amikor omladozik a berlini fal, szakadozik a vasfüggöny, létrejövőben van a budapesti értéktőzsde, és Magyarország az első szabad választásokra készülődik? Már csak egy jó vállalatipénzügyek-könyv hiányzik a magyar gazdasági-társadalmi átalakuláshoz, és akkor ő a hőtágulással van elfoglalva. Azóta is. Miként az kitalálható, a könyv azóta sem készült el. Sajnos.