Azt mondja a tudósító asszony a Déli Krónikában, hogy tragikus a helyzet, mert a magyar történelem során még sose született ilyen kevés gyerek (ezen belül Nógrádban az idén több az abortusz, mint az élveszületés), és ezen az áldatlan állapoton csak úgy lehetne segíteni, ha a nők visszatalálnának eltűnőben lévő anyai és háziasszonyi szerepükhöz. Ez E. Mármint (úgy, mint a biológiatesztekben annak idején) sem A állítás, sem B állítás nem igaz, és nincs is közöttük összefüggés. Az viszonylag könnyen belátható, hogy bár a honfoglaló magyarok bizonyára elkötelezettebbek voltak a nemzet sorsa iránt, mint a mai szibarita utódok, ám azon lelkesedés sem volt talán elegendő ahhoz, hogy egy asszony egy évben háromszor szüljön. Az mondjuk elképzelhető, hogy a múlt századokban relatíve több gyerek született egy év alatt, mint ma, ám azok közül minden második meg is halt, és azért remélem, a nemzeti érzelmű elszámolásnál többet számít tíz élveszületés és élve maradás annál, mint ha tizenöt csecsemő születik, de abból nyolc meghal. (Olyan, mint a fociban a kapufa: a meccs közben fontos esemény lélektanilag, de az eredményjelzőn nem számolják.) A B állításról annyit, hogy az amerikai közgazdasági újságírás azért találta ki a "kétharmad/egyharmad-szindróma" kifejezést, hogy így szörnyülködhessen a válságjelenségen, hogy az amerikai lakosság dolgozó kétharmadának kell eltartani egyharmad inaktívat. Na most nálunk ez az arány legjobb esetben is egy az egyhez, ám ha lehántjuk a magyar valóság ábrázatáról egyes hazai statisztikai módszerek szépségtapaszát, és inaktívnak számoljuk a sorkatonákat és a nem regisztrált munkanélkülieket, akkor közelítünk az egyharmad-kétharmadhoz (csak a figyelmetlenek kedvéért: nem 2:1, hanem 1:2). Csodálkozhat is bárki, hogy akkor hogyhogy nem halt éhen akkor az ország negyede? Hát azért, mert a gazdaság nehezen mérhető területein (önellátás, konyhakert, családi segítség, feketemunka, lengyelpiac) még van keresnivaló. Na most, ha még a dolgozó nőket is hazahajtjuk babázni, akkor már lényegében nem kell majd munkaügyi statisztika, mert név szerint lehet majd ismerni a pár megmaradt dolgozót. Ez az alkalom, ahol meg kell emlékeznünk a magyar újságírás egyik kiirthatatlan hagyományáról, amikor valamiféle kancsal narodnyikvágytól vezérelve úgy csinál a médiamunkás, mint az egyszeri magyar, aki egyig tud gondolkodni, de kettőig már nem. A vox lumpenpopuli jellegzetessége, hogy (ha férfi), akkor snájdigkodik, mint egy szalonspicces kolbászárus (kezit csókolom, amúgy Juszt László olyan, mint a gyémánt, jószerivel nincs olyan mai magyar médiapatológiai kérdés, amelyet ne tükrözne vissza ékesen az ismert riporter), vagy pedig komor hangon sopánkodik, mint Kapás Irén a rádióban (a háromgyerekes családapa élelmiszerdiszkontot akart nyitni, ezért kölcsönkért egymilliót, amire fedezetként aláírattattak vele, a háromgyerekes apával egy adásvételi szerződést a lakásáról, a pénzt ő, a háromgyerekes, sajnálatosan nem tudja visszaadni, és most jöttek a szívtelen uzsorások, és ki akarják tenni a háromgyerekes lakásából, az nem lehet, hogy egy jogállamban ilyet meg lehet csinálni, nem igaz, bíró úr?). A demokrácia médiájának sok funkciója van, de az biztos nincs közöttük, hogy ismételgetni és erősíteni kellene az elszigetelt magán- (azaz tömeg-) ember kényszerképzeteit, rögeszméit és féligazságait. Ez tudniillik fokozza az elszigeteltséget és a butaságot, hisz nem elég, hogy Béla, a család esze ezt hajtogatja mindig, most már a rádióban is ezt mondják. A Magyar Rádió munkatársa ahelyett, hogy beszámolt volna, hogy milyen okok vezetnek fiatal párokat (nem nőket!) arra, hogy csak egy gyereket csináljanak, újratermelte azt a hamis és káros nézetet, miszerint azért öregszik el a társadalom (stb.) mert a nők elszakadtak a családi tűzhely mellől. Mint ahogy a törvény szellemének fenyőillata nélkül a jogszerűség olykor szarszagú, úgy a törvénytelenség ménkűje is ritkán csap le a semmiből; kell ugyanis hozzá a féligazságok és előítéletek fekete fellege, a törvénytelenség szelleme. Demográfiai ügyekben ezen a tájon különben is dupla óvatosság szükséges, ugyanis abba még nem halt bele senki, hogy kihalt egy nemzet, viszont abba már elég sokan, amikor azt meg akarták előzni.
Hammer Ferenc: Paszták népe (E)
Azt mondja a tudósító asszony a Déli Krónikában, hogy tragikus a helyzet, mert a magyar történelem során még sose született ilyen kevés gyerek (ezen belül Nógrádban az idén több az abortusz, mint az élveszületés), és ezen az áldatlan állapoton csak úgy lehetne segíteni, ha a nők visszatalálnának eltűnőben lévő anyai és háziasszonyi szerepükhöz. Ez E. Mármint (úgy, mint a biológiatesztekben annak idején) sem A állítás, sem B állítás nem igaz, és nincs is közöttük összefüggés. Az viszonylag könnyen belátható, hogy bár a honfoglaló magyarok bizonyára elkötelezettebbek voltak a nemzet sorsa iránt, mint a mai szibarita utódok, ám azon lelkesedés sem volt talán elegendő ahhoz, hogy egy asszony egy évben háromszor szüljön. Az mondjuk elképzelhető, hogy a múlt századokban relatíve több gyerek született egy év alatt, mint ma, ám azok közül minden második meg is halt, és azért remélem, a nemzeti érzelmű elszámolásnál többet számít tíz élveszületés és élve maradás annál, mint ha tizenöt csecsemő születik, de abból nyolc meghal. (Olyan, mint a fociban a kapufa: a meccs közben fontos esemény lélektanilag, de az eredményjelzőn nem számolják.) A B állításról annyit, hogy az amerikai közgazdasági újságírás azért találta ki a "kétharmad/egyharmad-szindróma" kifejezést, hogy így szörnyülködhessen a válságjelenségen, hogy az amerikai lakosság dolgozó kétharmadának kell eltartani egyharmad inaktívat. Na most nálunk ez az arány legjobb esetben is egy az egyhez, ám ha lehántjuk a magyar valóság ábrázatáról egyes hazai statisztikai módszerek szépségtapaszát, és inaktívnak számoljuk a sorkatonákat és a nem regisztrált munkanélkülieket, akkor közelítünk az egyharmad-kétharmadhoz (csak a figyelmetlenek kedvéért: nem 2:1, hanem 1:2). Csodálkozhat is bárki, hogy akkor hogyhogy nem halt éhen akkor az ország negyede? Hát azért, mert a gazdaság nehezen mérhető területein (önellátás, konyhakert, családi segítség, feketemunka, lengyelpiac) még van keresnivaló. Na most, ha még a dolgozó nőket is hazahajtjuk babázni, akkor már lényegében nem kell majd munkaügyi statisztika, mert név szerint lehet majd ismerni a pár megmaradt dolgozót. Ez az alkalom, ahol meg kell emlékeznünk a magyar újságírás egyik kiirthatatlan hagyományáról, amikor valamiféle kancsal narodnyikvágytól vezérelve úgy csinál a médiamunkás, mint az egyszeri magyar, aki egyig tud gondolkodni, de kettőig már nem. A vox lumpenpopuli jellegzetessége, hogy (ha férfi), akkor snájdigkodik, mint egy szalonspicces kolbászárus (kezit csókolom, amúgy Juszt László olyan, mint a gyémánt, jószerivel nincs olyan mai magyar médiapatológiai kérdés, amelyet ne tükrözne vissza ékesen az ismert riporter), vagy pedig komor hangon sopánkodik, mint Kapás Irén a rádióban (a háromgyerekes családapa élelmiszerdiszkontot akart nyitni, ezért kölcsönkért egymilliót, amire fedezetként aláírattattak vele, a háromgyerekes apával egy adásvételi szerződést a lakásáról, a pénzt ő, a háromgyerekes, sajnálatosan nem tudja visszaadni, és most jöttek a szívtelen uzsorások, és ki akarják tenni a háromgyerekes lakásából, az nem lehet, hogy egy jogállamban ilyet meg lehet csinálni, nem igaz, bíró úr?). A demokrácia médiájának sok funkciója van, de az biztos nincs közöttük, hogy ismételgetni és erősíteni kellene az elszigetelt magán- (azaz tömeg-) ember kényszerképzeteit, rögeszméit és féligazságait. Ez tudniillik fokozza az elszigeteltséget és a butaságot, hisz nem elég, hogy Béla, a család esze ezt hajtogatja mindig, most már a rádióban is ezt mondják. A Magyar Rádió munkatársa ahelyett, hogy beszámolt volna, hogy milyen okok vezetnek fiatal párokat (nem nőket!) arra, hogy csak egy gyereket csináljanak, újratermelte azt a hamis és káros nézetet, miszerint azért öregszik el a társadalom (stb.) mert a nők elszakadtak a családi tűzhely mellől. Mint ahogy a törvény szellemének fenyőillata nélkül a jogszerűség olykor szarszagú, úgy a törvénytelenség ménkűje is ritkán csap le a semmiből; kell ugyanis hozzá a féligazságok és előítéletek fekete fellege, a törvénytelenség szelleme. Demográfiai ügyekben ezen a tájon különben is dupla óvatosság szükséges, ugyanis abba még nem halt bele senki, hogy kihalt egy nemzet, viszont abba már elég sokan, amikor azt meg akarták előzni.
