Az ismert tévészemélyiség, Beat Takeshi teljes egyórás műsort áldozott annak bemutatására, hogy a japán tinédzser lányok a legagyatlanabbak a világon. A sztereotípia szerint Japán még a női emancipáció előtt áll, ami csak részben igaz. Olyan matriarchátusról beszélünk itt, ahol színleg, de ott megkérdőjelezhetetlenül a férfié a vezető szerep, ahol a ház ura szarja a pénzt, és nem nagyon tudna az ember, még mérsékletlenül piszkos fantáziával sem, olyan esetet elképzelni, ahol nem az övé lenne a végső szó. Ám ez fecsegő felszín, a mélyvilágban nagyon is anyaközpontú társadalom ez, az anya és a lakókörnyéken napközben összejáró nőtársadalom rejtőzködőn irányítja a folyamatokat még akkor is, ha az évezredes viselkedéskód szerint senki meg nem szólná a férfit, ha ősei kardjával lecsapná az asszony távkapcsolót tartó kezét, ha az a tévékonyhában át merne váltani a kora esti emésztést elősegítő szamurájdrámáról valami másra. A férfit ünneplik, a fiúgyermek a legnagyobb öröm, áprilisban, a fiúgyermekek ünnepén vígan lengenek a tátott szájú pontyot formázó zászlók a házakon; de van egy életkor, amikor japán lánynak lenni nagy kaland. A bishoji, a "széplány" 14 és 24 éves kora között nagyjából mindent megengedhet magának, tudván azt, hogy utána a fajfenntartásra, a szelektív szemétgyűjtés erősen komplikált szabályainak betartására és a minden rendű s rangú szülői értekezleten való megjelenésre korlátozódik majd tevékenysége. Ennek a tíz évnek az alsó felében az iskoláslányok hordái matrózblúzban, miniszoknyában és a jelen divat szerint loose socksnak nevezett fehér agymenésben róják az utcát, rádiótelefon a kézben, tamagotchi az iskolatáskára kötve, egyes szerzők szerint olyan bandákat alkotva, mely Guinness Bookba illőn három szóval képes értelmezni és leírni a világot, ennél többet viszont nem is ismer. (Ez a Sango-zoku, a Háromszavas Törzs, az idiómák pedig: uso [na ne izélj má´], honto [téééénleg?] és kawaii [cuki].)
A bishoji az egyik legmozgékonyabb és legütőképesebb vásárlóerő a szigetországban, precíz japán statisztikák szerint 68 százalékuk kap havi 500 $-nyi vagy azt meghaladó zsebpénzt rádiótelefon-számlára, dizájner-kiegészítők beszerzésére, hajszőkítésre és mindarra a bornírt baromságra, amit szemük-szájuk megkíván. Ilyen például a Print Clubok intézménye (japán torzításban: printukurubbu), ami nem más, mint egy útlevélkép-automata, odaáll pár kamaszlány a gép elé, benyomja a 300 jent, aztán vidám, öntapadós fotográfia készül tíz példányban, felülnyomva szívecskékkel, szappanbuborékkal, japán tömegkulturális ikonokkal, mint a Doraemon-cica, a Sailor Moon, a Power Rangers vagy valami takarazuka-színházi rekvizitummal (fordított kabuki, minden szerepet nők játszanak, toplistás darabja a mangából lett La Rose de Versailles; olyan gennyes, hogy a cukros takony hozzá képest nouvelle cuisine). A lányok a határidőnaplójukba gyűjtik a printukurubbu-képeket, akinek sok van, sok emberrel, az jó fej, meg szeretik is, hiszen sokan odaállnak fotóztatni magukat vele, akinek meg csak anyukával meg a nagyival, az számkivetett, társadalomidegen pária. Még mindig vezető szabadidős elfoglaltság a karaoke, új sport a virtuális snowboardozás, és már most borítékolni lehet, hogy a naganói téli olimpia idejére a komputerjáték-fejlesztők újabb téli sportokkal állnak elő. A lánykák ugranak a leggyorsabban az új hóbortokra, szerteágazó kapcsolatrendszerük van; egy tinédzserholmikra specializálódott cég PR-menedzsere szerint 2000 regisztrált tinialkalmazottjuk révén suttogó propagandailag 300 000 gimnazistalányt érnek el csak Tokióban, az egyetlen trükk, hogy az új termékkel kapcsolatban titoktartást kell fogadtatni mindenkivel, akinek szót ejtenek róla. Bevezető reklám nélkül piacra dobják, viszik, mint cukrot.
A japán férfi erotikus vágyainak netovábbja is az iskoláslány. Már évtizede is a szexipar barlangjaiban iskoláslánynak öltözött profik mutatták be a vadászjeleneteket Alsó-Bajorországból, ma viszont, az általános virtualitás korában, paradox módon, valódi iskoláslányok állnak modellt a feltűnően durva japán pornóiparban. (Gyorsfénykép a kínálatból videóborítók alapján: életéért küzdő kis gimnazista bébi a fején annyi spermával, mintha az egész 2. Ukrán Front, Malinovszkij marsallostul a fejére rejszolt volna; vagy: földre dobott mozgásképtelen kamaszlány szadomazó bőrkötésben harap rá arra a piros műanyag golyóra, amit a Ponyvaregény nézői Bruce Willis és Ving Rhames szájában ismertek meg, mellette a földön bento [löncsdoboz], az abban lévő rizs tetejére egy korbácsos férfi éppen ürül, gondosan odakészítve az o-hashi [evőpálca] az excrementumnak; vagy: az előbbi összekötözöttségben bakfis, a hatha yogára rímelő, egyfajta skorpiópózban lóg durva kötélen ágyékmagasságban a mennyezetről, riadtan rebbenő pillákkal várva a végítéletet.)
A Shibuya negyed Tokióban a tiniparadicsom, ácsorognak a lánykák a pályaudvar előtt, telcsiznek, csacsognak, arra jár néhány fiatal yakuza, szóba elegyednek a lányokkal, fogadást kötnek, melyiknek milyen színű a bugyija, a lányok tettetett zavarban röhincsélnek, aztán szép sorban leguggolnak miniszoknyában megmutatni szépen a színeket. A bugyinak amúgy is nagy sikere van: anyagi megszorultság esetén - mert nincs az a zsebpénz, amit el ne lehetne printukurubbuzni - az iskoláslányok beóvatoskodnak egy szexshopba, megalkusznak a rajtuk lévő bugyira, letolják, az alkalmazott hermetikusan zárható plasztikzacskóba teszi, felírja a lány főbb jellemzőit, vércsoportját - a vércsoportnak Japánban kultikus és pszeudo-zodiakális jelentősége is van -, tutira lesz egy fetisiszta, aki rendes felárral megveszi. A Views magazin felmérése szerint az iskoláslányok 42 százaléka ismerte el, hogy bejelentkezett már valamelyik telefonklubba. A telefonklub tulajdonképpen kurvaközvetítő (a felmérés szerint viszont csak 9 százalék jelentette ki, hogy élt is klub kínálta lehetőséggel): a megadott rádiótelefon-számot felhívja a relaxációt áhító bizniszszamuráj, levajazzák a találkát, összefutnak valamelyik love hotelben (rövid időre igénybe vehető garniszálló), és megvalósul az enjo koso törvényi tényállása. (A japán nyelv hipokrita, rossznak tartott dolgokra általában nincs lényegretörő kifejezés - zum beispiel a nem szót is leginkább körülírni lehet -, az enjo koso szó szerint kompenzált randevút jelent.)
Még mielőtt Narancs-olvasó pedofilek tömegei élnének a nemrég bevezetett vízummentesség adta flexibilitással, nem árt tudni, hogy az árak "a kispénzű magyar turisták pénztárcájához mérten" (hommage a Fehér Klára) magasak, de ha ránk is omlott az Ybl Bank, vagy ha Szokai Imre a nevünkre íratta a szlovák nehézipart, kell még egynehány apróság a távol-keleti liliomtipráshoz: tudni japánul + japán pónem sem árt, mert a gaijin hátrányos helyzete kimondottan halmozott.
