Platina orrnyálkahártyára gyűjtök, gyömöszölöm a lét a cserépkrokodilba, amit Balatonarácson vettem egy szabadidő-shopban még a nyáron. Ilyen viccesre van véve a figura, magából kivetkőzőfélben lévő gyík frivolan visszanéz a válla fölött, közben teli szájjal nevet, már amennyire ez az aligátorszabásúaknál lehetséges, a tetején meg van egy nyílás, amin bele lehet dobni a pénzt, de az igazi truváj, hogy alul kerek lyukban végződik, ilyeténképpen ha megtelik, nem kell (ó barbarizmó) földhöz vágni, hogy kinyerjük belőle az összegyűjtött javakat, hanem elég kipattintani a gumiajtót, és máris számolatlanul hullik alá a pénz.
Ez persze illúzióromboló, mert az adok-kapok elv sérül, hiszen amikor a cserépállatot még ténylegesen fel kellett áldozni, legalább volt valami tétje az akciónak: pénzt kapok, cserépmalacot török, de hol van ez már.
Kipattintom az ajtót, kiszórom a pénzt. Nem túl sok. Tizennyolcezer-hatszázvalamennyi, ezért nem adnak olyat, amilyet szeretnék, de már kint van.
Az ablak előtt végső nagyvonaglását éli a díszbab, leveleitől megfosztva kapaszkodik az erkély rácsába, és neveli egyetlen termését, egy elfajzott hüvelyt. Már napok óta vitatkozunk, hogy melyikünk szüreteljen, Iim szerint ez a férfi dolga, szerintem meg nem.
Õ most egyébként nincs itthon, egyedül ülök a világosbarna padlószőnyegen, előttem pénzhalom, várom, hogy felhívjon, ilyenkor olyan nyimnyám vagyok, egy elesett poénvadász, figyelem a lift hangjait, közben meg szól a Kossuth rádió, de az is olyan nyamvadtan, szánalmasan, mintha, pedig dehogy.
Az összeg kecsegtető, kifejezetten csábít nem célszerű hasznosításra, olyan esetlenül nem kerek részben, részben pedig igenis, pont öt és félszer annyi, amennyi kellene, ha nem lenne meg az elhatározás.
Behúzom a függönyt és felkapcsolom a világítást. Huszonötös izzók egy vajszínű foglalatban. Kalácsot adok a kutyának tükörtojással, visszafogottan fűszerezve. Eszi. Aztán hallom, ahogy iszik. Engedek vizet. Leeresztem. Kinyitom az ablakot. Felveszem a telefont.
