Jaksity György: Tőzsde

publikálva
1997/43. (10. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ezerkilencszáznyolcvankilenc egyik őszi éjszakáján szokásos tevékenységemet végeztem: az utolsó simításokat Magyarország akkoriban első, vállalati pénzügyekről szóló (a mai huszonévesek kedvéért corporate finance) szakkönyvének rám rótt fejezetein, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon szerzőtársam mivel bojkottálja a mű egyre sürgetőbb kiadását. Tekintve, hogy részemről lezártnak tekintettem a könyvet, már csak finomítgatások, stilizálás volt hátra, és - valljuk meg őszintén - lázban éltem, hogy mi adjuk ki az első modern pénzügyi szakkönyvet Magyarországon, bosszantott, hogy a könyv másik felét szolgáltató barátom le volt maradva. Ezért aznap is, miként mindennap, felhívtam, hogy megtudakoljam hol tart. Természetesen ő is a művön dolgozott, de saját bevallása alapján még nem volt tökéletes a dolog, mert a Black-Scholes-féle opcióértékelési modell és egyáltalán, az opciós elmélet többszöri nekifutásra sem készült el. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy szerzőtársam az időzítés szabályainak ilyen súlyos felrúgásán, vagyis saját késedelmén túlmenően (akkoriban nem kellett vállalati pénzügyi szakkönyvet írni, de még írni sem feltétlenül kellett tudni ahhoz, hogy valaki élet és halál ura legyen a pénzügyi életben, ami persze ennek megfelelően működött, és azóta sem sokat változott) arról számolt be, hogy éppen a Simonyi-féle A fizika kultúrtörténetét olvassa, hogy megértse, mi a köze az opcióértékelésnek a hőtágulás elméleti modelljéhez. Ez nekem teljesen betette a kaput. Kit érdekel a hőtágulás, amikor omladozik a berlini fal, szakadozik a vasfüggöny, létrejövőben van a budapesti értéktőzsde, és Magyarország az első szabad választásokra készülődik? Már csak egy jó vállalatipénzügyek-könyv hiányzik a magyar gazdasági-társadalmi átalakuláshoz, és akkor ő a hőtágulással van elfoglalva. Azóta is. Miként az kitalálható, a könyv azóta sem készült el. Sajnos.

Ezerkilencszáznyolcvankilenc egyik őszi éjszakáján szokásos tevékenységemet végeztem: az utolsó simításokat Magyarország akkoriban első, vállalati pénzügyekről szóló (a mai huszonévesek kedvéért corporate finance) szakkönyvének rám rótt fejezetein, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon szerzőtársam mivel bojkottálja a mű egyre sürgetőbb kiadását. Tekintve, hogy részemről lezártnak tekintettem a könyvet, már csak finomítgatások, stilizálás volt hátra, és - valljuk meg őszintén - lázban éltem, hogy mi adjuk ki az első modern pénzügyi szakkönyvet Magyarországon, bosszantott, hogy a könyv másik felét szolgáltató barátom le volt maradva. Ezért aznap is, miként mindennap, felhívtam, hogy megtudakoljam hol tart. Természetesen ő is a művön dolgozott, de saját bevallása alapján még nem volt tökéletes a dolog, mert a Black-Scholes-féle opcióértékelési modell és egyáltalán, az opciós elmélet többszöri nekifutásra sem készült el. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy szerzőtársam az időzítés szabályainak ilyen súlyos felrúgásán, vagyis saját késedelmén túlmenően (akkoriban nem kellett vállalati pénzügyi szakkönyvet írni, de még írni sem feltétlenül kellett tudni ahhoz, hogy valaki élet és halál ura legyen a pénzügyi életben, ami persze ennek megfelelően működött, és azóta sem sokat változott) arról számolt be, hogy éppen a Simonyi-féle A fizika kultúrtörténetét olvassa, hogy megértse, mi a köze az opcióértékelésnek a hőtágulás elméleti modelljéhez. Ez nekem teljesen betette a kaput. Kit érdekel a hőtágulás, amikor omladozik a berlini fal, szakadozik a vasfüggöny, létrejövőben van a budapesti értéktőzsde, és Magyarország az első szabad választásokra készülődik? Már csak egy jó vállalatipénzügyek-könyv hiányzik a magyar gazdasági-társadalmi átalakuláshoz, és akkor ő a hőtágulással van elfoglalva. Azóta is. Miként az kitalálható, a könyv azóta sem készült el. Sajnos.

Mindenesetre bennem élénken él Black és Scholes urak emléke, akiknek köszönhetően könyvünk az opcióelméletet tárgyaló fejezetnél megrekedt. Nevezett amerikai kutató professzorok azt figyelték meg, hogy az opciók értéke precízen meghatározható az opció alapját képező részvény jelenlegi és opciós árának, ingadozásának, a piaci kamatoknak, a lejáratig terjedő időnek az ismeretében. Noha a tanulmánynak három évig kellett várni a megjelenésre, mert a Journal of Political Economy a témát érdektelennek találta, mire megjelent, az opciókereskedelemmel foglalkozók már a Black-Scholes-formula ismeretében kötötték üzleteiket. Ez a pihent agyú matematikus közgazdászok és az ezoterikumot kedvelő pénzügy szakos hallgatók csemegéjének, valamint az opciókereskedők egzisztenciális kiindulópontjának számító képlet, a Black-Scholes-formula 1973. évi megjelenése óta alapjában változtatta meg a pénzügyelméletet, és nem utolsósorban alapköve volt az azt ma alkalmazó, 1997. évi forgalmát tekintve közel 200 milliárd dolláros nagyságú amerikai opciós piacnak. Többek között ennek köszönhetően ez az elmélet Myron Scholesnak és Robert Mertonnak (szintén opcióban utazó kutató) az idei közgazdasági Nobel-díjat és az azzal járó közel egymillió dolláros pénzjutalmat biztosította. Fischer Black 1995-ben bekövetkezett halála miatt kimaradt a retrospektív elismerésből, de ha élne, ma az ő nevéhez is egy Nobel-díj fűződne. Az egymillió dollár persze zsemlemorzsa ahhoz képest, amit az urak akadémikus pályafutásuk mellett a pénzügyi szakmában kerestek elméleteik gyakorlatban történő alkalmazása révén. Miként legutóbbi irományunkban (a legjobb előérzettől vezérelve) emlegettük, Scholes professzor a Long Term Capital Management, egy amerikai hedge fund egyik alapítója volt, és továbbra is az American Century alapkezelő csoport egyik igazgatósági tagja.

A pénzügyi közgazdaságtan terén elért eredményeik alapján először 1990-ben ítéltek meg közgazdasági Nobel-díjat, méghozzá Franco Modigliani és Merton Miller uraknak, akik a tökéletes piacokon érvényes vállalatfinanszírozási törvényszerűségek megfigyelésével érdemesültek a kitüntetésre. Akkoriban egy felháborodott amerikai zsurnaliszta a Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémián azt kérte számon, hogy miért díjaztak valamit, ami semmilyen mértékben nem járult hozzá az emberiség helyzetének javulásához. Valószínűleg Scholes és Merton kitüntetése is kiválthat ilyen hangokat, különösen azért, mert a szakmai és szélesebb publikum szemében a pénzügyi közgazdaságtan és a tőkepiaci elméletek a legutóbbi időkig ugyanúgy komolytalannak minősültek, mint a tőzsde. Az opciós elmélet, noha eredetileg a részvényopciók értékelésére jött létre, mai felhasználását tekintve sokkal kiterjedtebben alkalmazható. Így például a vállalati eladósodás és az azt megtestesítő kötvények piaci értékének meghatározására is jó, hiszen a hitelező opciót biztosít arra, hogy a társaság az eszközeivel teljesítsen nem fizetés esetén. Hasonlóan alkalmazzák a jelzálog-követelések értékelésére és döntési problémák megoldására. És akkor a hőtágulási együtthatóról nem is beszéltünk. Vagyis ahogy a Wall Street Journal fogalmazott, a Svéd Akadémia üzenete az idei közgazdasági Nobel-díj odaítélésekor egyértelmű volt: a piacok működnek.

publikálva
1997/43. (10. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk