Másnaposan nem nagyon érdemes a lakásban maradni, sötét és kietlen, arról nem is beszélve, hogy akkora svábbogarak grasszálnak a konyhában, mint egy Juhász Ferenc-kötet, ilyenkor legjobb a Nagycsarnokban lófrálni, rögtön a bejáratnál meg lehet venni az újságot, aztán végig a zöldségesek előtt a bal oldali sávban, vagy egyből föl a mozgólépcsőn a lángossütőig, mert ott vannak székek meg asztal, és az Unicum 120 forint, a korsó pedig 85, ami elég békebeli. Innen lelátni, meg persze fel a tetőszerkezetre, ami egy csoda, mindig arról álmodozom, milyen jó lenne ott fent kialakítani egy kis zugot, valami lakást, és fotelből bámulni a vásárlókat meg az egész forgatagot, éjjel pedig végtelen csönd és dunai szél. Visszatérő kép, már egészen kicsi koromtól kezdve szeretnék a Vásárcsarnok tetőszerkezetében lakni, csak mindig elfelejtem megkérdezni erről az analitikusomat, azóta meg nem is erőltetem, amióta rajtakaptam, hogy fagyott brokkolival veri a gyerekeit. Ezzel a kicsiszolt kis gondolatsorral jól elmegy fél óra, néha még több is, közben megmelegszik a sör, alig változnak a szereplők, illetve változnak, de ugyanolyanok jönnek a helyükre. A középső hídon érdemes továbbmenni, népművészet, ködmönök és faragott sakkfigurák, aztán le a húsosok között végig a hátsó kapuig, kutyakaja meg virágok, még egy szinttel lejjebb halak és fűszerek, közben azon gondolkozom, hogy legfőbb ideje áttérni a derékszíjról a nadrágtartóra mind praktikus, mind esztétikai okokból, valószínűleg látszik az arcomon a feszült figyelem, mert a tehenes alsónadrágokat áruló hölgy csak a szemével figyelmeztet, hogy hamarosan át fogok esni a pultján, fegyelmezett és megértő, munkája tette ilyenné, tehenes alsónadrágokat árulni egész embert követelő feladat, bocs, mondom, bocs, elmegyek a Reggelizőnek nevezett kifőzde előtt, ahol ujgur önkormányzati képviselő eteti családját káposztás bablevessel.
