"...hazánkban a tömegek bankellenessége, bankárgyűlölete komoly, évtizedes tradíciókra tekinthet vissza. Ennek a bankárgyűlöletnek forrása az a kiszipolyozó, kegyetlen gazdasági politika volt, amelyet a nagybankok képviseltek. A kis- és középparaszt jól ismerte a kapitalista bankoknak ezt a brutális arculatát - s iránta érzett gyűlöletét örökre hagyta fiának, unokáinak. A kisiparost, a kiskereskedőt is keserűség fogta el, ha csak a bankok nevét hallotta: legott eszébe jutott a sok váltó és a mindent elnyelő kamat-adósság. A munkásosztály helyzeténél fogva már eleve szemben állt a banktőkével..." - emlékezett Novobáczky Sándor a Szabad Nép 1952. november huszadiki számában. És ráadásul micsoda banktőke volt az, amellyel a tisztességes dolgozók szemben találták magukat?
"Például a Kereskedelmi Bank évkönyveiben azt állítja, hogy 1848-ban a szabadságharcot támogatta. Ez szemenszedett hazugság! A valóság az, hogy Kossuth Lajost, a szabadságharc pénzügyminiszterét... a legsúlyosabb feltételek elé állította... Vagy vegyük a Hitelbank tevékenységét: tőkéje gyors ütemű növekedése - a botrányos vasútépítéseken, a terményüzleteken és a méregdrágán közvetített államkölcsönökön túl - döntő részben a parasztság kíméletlen kiuzsorázásából származott... És ki ne emlékeznék az igazgatósági tagságokért folyó harcokra; a Fővárosi Takarékpénztár igazgatósági tagsága békében 30-60 000 korona tantiemet jelentett a kiváló `szakembereknek`, a GYOSZ urainak és néhány tiszteletreméltó főpapnak és pártvezérnek. Ugyanakkor... a kisparaszt, amikor már nem tudta a vidéki bankfiókok uzsorakamatát fizetni, kénytelen volt földjét eladni a basaparasztnak vagy az olcsóbb hosszú lejáratú kölcsönt élvező nagybirtokosnak - vagy pedig megverték a dobot az udvarán, s házacskája, földecskéje így vándorolt a kulákhoz" - merengett a Magyar Nemzet kolumnistája a fináncoligarchia kevéssé dicső múltján a bankállamosítás ötödik évfordulóján.
"A klerikális reakció minden eszközét sorompóba állította - a parlamenti emelvénytől a templomi `szentbeszédig` - hogy megmentse a püspöki páncélszekrényekben sorakozó bankrészvényeit" - így a Szabad Nép. "A legfondorlatosabb taktikát azonban a szociáldemokrata párt választotta. Az világos volt a szociáldemokraták előtt, hogy a nyílt kiállás az államosítás ellen lehetetlenné teszi pártjukat a tömegek előtt. Így született meg a körmönfont, demagóg, munkásáruló `követelés`: vagy az összes bankok állami ellenőrzése, vagy az összes bankok azonnali államosítása... Bíztak abban, hogy valamennyi bank államosításának követelését nem vállalhatjuk, vagy nem tudjuk megvalósítani. A kis hitelintézetek, takarékpénztárak államosítása akkor még a paraszti, kispolgári tömegek jelentős részét elriasztotta volna... De pártunkat nem tévesztette meg ez az aljas farizeus játék... A párt, Rákosi elvtárs ebben a küzdelemben is mintaszerűen alkalmazta a bolsevik taktikát, a tapasztalt forradalmár, a bölcs vezér előrelátásával használta föl a tömegek megnyerésének, az osztályellenség legyőzésének lenini-sztálini harci módszereit... Pártunk vezetői a nagybankok államosításánál is megmutatták, hogyan kell mesteri módon alkalmazni az ellenség megosztásának taktikáját. Rákosi elvtárs elemezve a pártnak ezt a harci módszerét, a következőket mondja: `Amikor követeléseket állítottunk föl, gondosan lemértük a várható ellenhatást, s ahol csak lehetett, óvatosan, kevéssel kezdtük, hogy az ellenségnek megnehezítsük, hogy ellene minden erőt összefoghasson, mozgósíthasson... Pártunk nem frontálisan támadott, elszigetelte egymástól ezeket az irányzatokat és sorjában, egymás után birkózott meg velük. Legelőször a kisgazdapárt jobbszárnyával kezdte... s csak legutoljára vette célba a szociáldemokraták vagylagos álláspontját, a burzsoázia legalattomosabb és egyben legveszélyesebb taktikáját.`"
A kommunisták még ismerték a régi igazságot, amire a Népszava már 45 éve figyelmeztetett: "Ahol nem az állam tartja kezében a bankokat, ott a bankok tartják kezükben az államot." Egészen mostanáig legalább azt lehetett biztosan tudni, hogy a rémhírterjesztőknek semmi esélyük nincsen arra, hogy ne legyen igazuk; még ha tönkre is megyünk, ha elárvereznek is, legalább a rémhír és annak biztos bekövetkezése, így a jövő a miénk. "The game of telling is included in the reality told" - mondta a valóságba avatkozva Paul Ricoeur. Most már ez sem maradt. Nemcsak az államot, a politikusokat, lakásvásárlásaikkal együtt, de már a rémhírek sorsát is a bankok tartják a kezükben. Kinek meddig és végtére is minek kell még ezt is tűrnie?
