A történet talán már ismert: tavaly áprilisban két tizennyolc éves lány és egy évvel idősebb barátjuk a fogaskerekű végállomásától nem messze lévő kiserdőben közös öngyilkosságot kísérelt meg. Egy pengét körbeadva fölvágták saját ereiket. Végül segítséget kértek, életben maradtak.
Az első sajtóvisszhangok akkor születtek, amikor kiderült, hogy rendőrök szaglásznak az ügy körül. Bementek a kórházba, először csak kérdezősködtek, majd kihallgatták a pszichiátriai osztályon fekvő fiút. Megkezdődött a büntetőeljárás mindhármuk ellen. A közvélemény ekkor döbbent rá, hogy a jogalkalmazók Magyarországon nem ismerik a jog dallamát, csak a szövegét. Megszólalt filozófus, pszichiáter, szociológus, publicista. Megszólaltak az ésszerűség, a méltányosság és az igazságosság hangjai. A jog azonban süket maradt és vak.
A rendőrség befejezte a nyomozást, és továbbította az iratokat az ügyésznek, aki vádat emelt a három fiatal közül kettő ellen, mivel a harmadiknál véget ért a kör, nem volt kinek továbbadnia a pengét. Õ tehát nem okolható öngyilkosságban közreműködésért, a többiek viszont igen. Néhány napja megtartották az első tárgyalást. Az ügyész felolvasta a vádiratot, a bíró pedig hozzálátott a bizonyítási eljáráshoz, majd elnapolta a tárgyalást. Ítélet valamikor tavasszal.
Szóval lassan egy éve tart már ez a procedúra, közel a befejezés, de mind ez idáig nem akadt egyetlen jogász, sem sikeres ügyvéd, sem egyetemi ember, aki tollat ragadott volna, hogy álljon meg a díszes menet. Aki felhívta volna tanult kollégái figyelmét: a jog nem működhet úgy, mint egy automata, amelybe betáplálták a jogszabály szövegét, és csak be kell önteni az esetet, máris kiadja a határozatot. Aki elmondta volna, hogy a törvényt nem elég elolvasni, értelmezni is kell. Mégpedig a józan észnek megfelelően, a törvény célját is szem előtt tartva. Ekkor ugyanis kiderülne, hogy a törvény csak azokat fenyegetheti büntetéssel, akik kívülállóként, racionálisan gondolkodva segítenek mást az öngyilkossághoz. Semmiképpen sem vonatkozhat azokra, akik maguk is öngyilkossági krízisben vannak, ezért nincs előttük más alternatíva, akik ebben a válsághelyzetben egymás szándékát erősítve közösen menekülnek a halál felé. Õk a társadalomnak nem bűnelkövetői, hanem áldozatai, velük szemben bármiféle büntetés értelmetlen.
Tehát a jogászok hallgatnak, leszámítva Doktor Kockafejet, az egyik tekintélyes főügyészt. Nyilatkozatában megértően rálegyint a közvéleményre, de azért enyhe büntetés reményével biztatja az olvasókat. Szerinte az eutanázia szándékos emberölésként büntetendő, ezért az öngyilkosságban közreműködés "büntetlenül hagyása büntetőpolitikailag ellentmondásos lenne". Ám ebben az ügyben senki nem mondta, hogy ne büntessék az öngyilkosságban közreműködést. Az érv így szól: amiért az öngyilkossági kísérlet nem bűncselekmény, ugyanazért az együttes öngyilkosság kísérlete sem az. Azt most ne is vizsgáljuk, vajon a főjogász képben van-e az eutanázia témájában. (Nincs képben.)
Ami viszont a büntetés várható enyheségét illeti: a főügyész megfeledkezik arról, hogy esetünkben nem az a kérdés, becsukják-e a fiatalokat, vagy próbára bocsátással megússzák. A kérdés az, hogy a bíróság a Magyar Köztársaság nevében bűnösnek nyilvánítja-e őket. Ismerve az eddig történteket és a jogászi közgondolkodást, nem sok illúziónk lehet. Azért a jog birodalmának kockafejű zsoldosairól idézzük fel Luther Márton mondását: "Aki jogász és csak jogász, bizony szegény legény."
