Vánszorgósság
és balvidéke
No, annyira vánszorgósan, tehát, hogy ha a szellemfürgeség hirtelen rám-rám tör is, élek általján, hogy túlság hirtelenséggel ér a legtöbb dolog. Például sokhétnyi telefonkihúzottság (kikapcsolódás) állapota után, ha egy hívás mégis bezuhan, egy igazán kedvesnek mondható, könnyen megoldható tárgyú hívás, hogy otrombán ügyetlen leszek, képtelen vagyok helyesen venni a lapot, mondom a hívást. Pár példa erre, hogy mások, mint a régi írók ezt így azért mondták-mondták, okuljanak példámból, járjanak jártasabban. Ahogy jártas vagyok én is, csak beleszoktam a vánszorgósdiba, vánszorgiba (ami nem csoszogi-dolog!), a hajó, fejezem be a mondatot az elébbrõl, az imbolyog, velem együtt, ha városjárás, ha gépelés, ha Bundesliga-nézés. A sportban, jegyeztem föl a minap, nagy vonzerõ azért az, hogy a szemünk elõtt alakul az eredmény, míg a mûalkotásokat általában készen, dobozból kapjuk. (Élõ-mûsorokra nem térek ki, hagyjuk az olyasmit.)
Tehát voltak ezek a megörökített esetek, a Csarnok elõtt a "szégyelltem, hogy ismerlek, mikor így láttalak", meg a "Tandori Dezsõ!" kiáltás, a személyesség túláradása, túlfélrõl... de legmeghittebb, telefonvégi környezetemben is szépen adódik ilyen, ráadásul a magam besegítésével (is). Az ilyen telefonoknak általában egy nagy átka, mondjam inkább, ólomsúlya van. Hogy az illetõk nyíltan holmi szereplõsdire, találkozósdira, dedikálósdira etc. térnek rá igen hamar. Ez engem annyira kétségbe ejt, hogy... Ám megyek sorba.
Egyrészt a hét kiló krumplit épphogy letettem a hallban, nem váltottam még ólomcipõbõl meztéllábra, nem tudtam kávémba belekortyolni, netán sörömbe, nem tudtam Totyit megnézni, feleségemmel szót váltani, kutyánkat megsimogatni, nem, jön a telefon, és perceken belül a tömény kétségbeesés az én számomra.
Most akkor tényleg nem örökké, tíz körmölõvel arról írok, teli pofával arról beszélek, hogy ez a vánszorgi megy nálam, nyista találkozás, nyem-nyem-nyem szereplés, dedikálás, leülés, jót-beszélgetés s társai... akkor, kérdezem, s nem túlzom el, galambocskám, Pedron Vajmics, nem túlzás, minek írok én akkor, kivel akarna találkozni az illetõ stb.? S fõleg, ha még azt is mondja: dehogynem olvaslak én, drága Hívem, kedves Úr, név, netán, dehogynem. Tudom én. Tudom. Akkor meg? S hamarosan kétségbeesetten kapálózom. Otromba hasonlatokat hozok, a gyomrom kitárom etc. Hogy miért nem és nem. De mégis, ez egyszer... és ez egészen más... mindenre nem gondolhattam (mármint én), mikor megmondtam... mikor nemet mondtam, NO, ezt mondtam... és ügyetlenül, indiszkréciókra kényszerítõdve, minden, elmondtam, hogy...
A telefon ismét kihúzva, jó pár napig itthon vagyok, épp csak leugrom (postára, sörért talán, salátáért, krumpli nem kell, a hét kiló soká eltart, inkább hogy milyen krumplikat árulnak, már a krumpli is milyen! hagyom), írom ezt, olvasom Maigret-t, mert írok róla, és amikor ezt írom, meg mikor könyvismertetõül a Maigret felügyelõrõl írok, vele annyi mindent (jó, hát nem hajmeresztõen izgalmasakat, hogy pl. mi van a Beckhammel, ki nyeri az Eb-t stb.) írok, megírok én, mint Dusko Gavrilovics mondta, szépet-jót-rosszat-rútat, ami tõlem telik, és ha valaki a vánszorgósdimat unja, nagyon jól megértem, nem mindenki kenyere, ha bármi is az lehet... Nézzük a másik dolgot. A mondatot akár félbe-szerbe is hagyva.
Ez a "te, galambocskánk, a mi jelvényünk vagy, céhmesterünk" jegyû telefonmegkeresés, melynek kapcsán azért mellesleg megkérdeztem, "akkor, galambocskám, a Fegymin Burics miért írta rólam azt, hogy... azt miért nem kifogásolta senki nála...", hagyom, még csak istenes volt, és hát persze, hogy errõl van szó: elképzelhetetlen, hogy valaki egyfolytában a magánvánszorgást bírja csak akarni, legyen az akár a Totyi verebével való ücsörgés, õ most is rajtam lógászkodik, ahogy ezt írom pl., meg hogy az Istenhegyen (Svábhegyen) legalább nem volt reális a jeges félelmem, hogy mikor én az idõt a dobozos sör fogyásával mérem, hirtelen elõbukkan valaki, aztán a dumájával tönkreteszi ezt, reám erõltetvén a maga teljesen más, kíméletelen idõ-számítását... persze, hogy nem jó hasonlat, ha azt mondom, amit Anton Pavlovicsunk orvosa, hogy a fene enné meg, neki a kisfia halt meg, és erre éj idején, gyászából kirángatják õt egy kamu botrányhoz, egy álbeteghez! nekem épp nem halt meg senkim, ne is haljon, és nem olyan fontos az életem mikéntje, és tényleg a legtöbben nem így élnek, s részemrõl ez már-már érzületsértõ is, elismerem... na de miért ne lehetne, kérdezte egyszer a saját maga esetérõl Dusko Gavrilovics, miért ne lehetne, galambocskám, Muszij Muszijics, egy ilyen pofa is a világon, mint én (mint õ), miért ne lehetne az én keddem épp ilyen, a szerdám, s akkor a péntekem is miért ne... úgyse lesz... galambocskám, ha én, kérdezte a Dusko Gavrilovics, ha én tudok háromnegyed, mit, két és háromnegyed éve (mert ezt õ évente megkérdi valakitõl így, mindig) a bal oldalon rágni, hogy a jobb oldali, végveszélyben lévõ hidamat ne kockáztassam, mert a Duskónak, ki ne tudná, az emberekkel tartott fõ-fõ kapcsolata az volt, hogy senkibe ne fusson bele az utcán, és fogorvoshoz mennie ne kelljen... hát ez az én újabb, hátborzongatóan meghívásos telefonom még semmi se volt ahhoz a másikhoz képest, ahol...
De végképp hagyom az érzülettiprást. Ezt ne mondja nekem senki... amit Dusko Gavrilovicsnak mondtak: "Galambocskám, nem vagy te egy titkos érzülettipró?" A vánszorgás, a vánszorgósdi így is nevezhetõ: identitás, önazonosság. Derék dolog! Frászt. S hol használtam én valaha is ezeket a szavakat. Még a "mûködik" meg a "mirõl szól?" is fagyos borzongással tölt el. Ennek ellenére élénken érzem (szellemfürgeség! íme), hogy a kölcsönös megértések (brr!) nem tombolnak éppenséggel. Azaz legyen, akár tombolhat is az ily közérzületesdi, de... na, mindegy. Vesztes ott lesz az ember, ha és amennyiben nem annak veszik õt, ami õ, hogy valami nem létezõ igazság nevében még magyarázkodni is próbál, és egyre lejjebb süllyed e mocsárba. Könnyû volt, persze, Wellingtonnak, az admirálisnak: "Ne mentegetõzz, ne magyarázkodj!" Nekem ez a várkapitányságom, ez az istenhegyi-lépcsõs hajóm a képzavarok tengerén is veszettül imbolyogni tud csak, s még jó, ha vánszorgásra is képes vagyok!
(Bef. köv.)
