A sport mint érzület
Érzületében ne sértsünk meg senkit, maximum vissza, ha muszáj. Nem akarok sportot ûzni másik kedvenc témámból, hogy tudniillik mit lehet és mit nem, ha már vitává fajul. (Az. Bármi.) Volt itt említve a tárgy a múltkor. Eldönthetetlen kérdés. Valaki mond valamit, mondjuk, a mi galambocskánkra, Dusko Gavrilovicsra. Ez a különben jámbor(nak is minõsíthetõ) alak (jelenség? figura?) nem szívesen teszi, de bõdül. Ez akkor a szembe-babám esete, abbahagyni a legjobb. Nem ám hagyódik (errõl beszéltünk), s miért ne lenne joga, mondjuk, Posztunsz Argyelicsnek, viszontválaszolni. És helyette másnak. Meg még tovább. Mármost az athéni olimpia (már kicsivel csak, aztán, tovább) "kapcsán" az érzületek Kapcsos Könyvébe, a lélekbe végképp nem akarnék belepacázni, a béke vagy te, sport, mondá az Atyamester (az olimpia újrafeltalálója), igaz, a szellemi sport nem bizonyult életképesnek (kis kultúra-történet, íme, többet én se tudok errõl), nem lehet összemérni a mennyiségeket, hazudozni lehet, doppingolni, a megítélésben hibázni, messze vezet. Forgathatjuk az esztétikum és az irodalmi érvényesülés kérdését ahogy akarjuk, csak Maigret felügyelõ fantomos könyvének nagy passzusához érünk vissza: baj általában nem valaki hibáiból, hazugságaiból lesz, hanem... Elfelejtettem. Bonyolult.
Bajok általában (lásd szegény Pantanit) lesznek. Mit lehet érzületi kérdést csinálni a sportból eleve, már függetlenül attól, hogy a szurkolóság (fanság? ez a szó talán még nincs, de még lehet) érzületi kérdés... ez ilyen bonyolult. Érzületi kérdés minden, ami nem a legdurvábban gyakorlati kérdés.
Például hogy olyan iszonyatosak maradtak a fordítói honoráriumok, az nem érzületi kérdés, mert gyakorlati. Hogy a fordító erre mit érez, az már érzületi kérdés. De nem az érzés okán, nem ám! Hanem hogy a fordító (író stb.) meg van sértve az õ érzületében, az irodalom iránti önzetlen szeretetében, gyanakodni kezd, hogy a haszon itt másoké, bár sok mindennel ellensúlyozódnak a boldog kevesek keservei. (Melyek így, beláthatóan, nem is keservek.) Nem akartam a sport, foci-ebével (Eb) is súlyosbított, kérdésének érzületkörébe belerondítani, hát inkább rajzoltam (az adott helyekre). Itt csak azt mondom el, ami szintén egy létjogos elképzelés. Amivel épp ebben az esztendõben nem akartam érzületet séreni. Tiszteljük egymás érzékenységét, a sportpolitikáét, a közdolgozókét, a magándolgozókét, nyugdíjasokét, fusizókét (vannak-e még? s mely kategóriák sorolhatóak?) - ne mondjuk el, hogy agyon és vissza vagyunk (le)terhelve sportokkal, sportolók nevével, események fontosságával, egy ilyen másodvilággal, mely árnyvilág, persze hogy az, mégis a legkonkrétabb, és hogy a Chelsea játékosa lesz-e Beckham, miért van oly feltûnõen kevés igazi német származású játékos a Bundesligában és a 2. Bundesligában, hogyan is volt az a dolog a Frankfurt múltkori feljutásával, már ha valami volt, és akkor még sem a Fradiról fociban, sem a eminneni-onnani nõi kézilabdázókról, az ifjúsági kosárlabda-fordulóról, a kis-határforgalomban szépen fejlõdõ magyar-horvát, bosnyák-szerb, palesztin-izraeli, kasmíri-indiai sportkapcsolatokról nem is szóltunk, s hogy milyen nagy asztalitenisz-tehetséget fedeztek fel perui prémvadászok Nepálban!
Ezek mind jogos érzületi kérdések, és ugyanúgy nem tudom, hány százezer, netán millió ilyen kérdés van, kevesebb-e, mint ahány ember a Földön (lévén, hogy asztaliteniszbéli, focibéli stb.) érzületei is lehetnek ugyanannak a dolognak, naplopónak, kivételezett kádernek. Nehéz csak a kocsmában is a megértés reményével mondani olyat, hogy mikor a 34 fordulós 2. Budesliga, melynek elõzõ évi végeredménye akkora csalódással töltött el, bár hát nyilván tiszta volt minden eredmény, hogy mikor tehát ez a liga újra elindul(t), bennem feltámadt a rémületnek valami érzése: hát nekem megint harmincnégy héten át (plusz téli szünet) kell fordulóról fordulóra követnem ezt az izét, méghozzá a magam szórakoztatására, unalmam ûzésére, fontoskodásból, meg a foci hát az a foci, az a foci az a foci az a foci, és mi a csuda jobbat néznék helyette vasárnap délutánonként másfél órán át a tévében, meg a piacon is meg tudom beszélni többekkel (így-úgy), hogy az Oberhausen valójában mit akar, mire képes, hogy most a Greuter Fürth, ha jól írom... a Mainz... stb. mit és miért csinál. Bevallom, engem is lever kicsit érzületileg, ha a Schalke harmadszor kap ki 15 nap során, belenémulok hétfõ hajnalra, míg ki nem beszélem magamból... hát errõl van szó.
Mit bonyolítsuk, errõl van. Az már kiváltságos, halmazatian hamleti lélek, aki egyrészt hörög, hogy ne hülyítse már õt az élet a tömérdek sporttal, elege van, fõleg ha egyrészt 66 éves, másrészt (talán) szellemi képességeinek jó-rossz birtokában van az illetõ; másrészt mégis végig fogja nézni az olimpia legtöbb (õt érzületileg érintõ) eseményét. (Én a megnyitót nem, az ilyesmit mindig unom. De már ezzel is érzületet sértek. "Jaj, de gyönyörû" lesz megint az.) Hát az ugri-futi érzületet megbántani nem akarván, kitaláltam ezt, amit folytatni fogok itt pár alkalommal: a "vánszorgi"-val megtoldottam az alaptémát, és ezt ma, ha nem is az istenek hegyének, de az Istenhegynek (Svábhegy?) az õ lépcsõin gyakoroltam is: öreg nénik gyorsabban leértek, eleve nekem csak a részvétel (a magam leérése) volt a fontos. Így ugri-futizz, írókám, ez lesz közben a saját lábaidból.
(Folyt. köv.)
