Képviseletek
Ezért kellett volna az igaz magyarnak Brüsszelbe szavaznia Hegedûs Lórántot, pártja szlogenje szerint "a magyarság püspökét" (nem is értem, miért nem emelték föl szavukat e kisajátítás ellen a többségi katolikusok), hiszen ki más tudná jobban képviselni nemzeti érdekeinket az unióban, mint az, aki eleve pokolba kívánja az egészet. A nemzeti petíció aláíratásán szorgoskodó Fidesz láthatóan egyeztetett unióbeli testvérpárt-jaival, amelyek szintén otthont és munkát követeltek, bár a magyar testvér ezeket még megfejelte olcsó gázzal és gyógyszerrel meg mûködésképtelen, ámde állami kórházakkal. A többi, nemzetietlen párt nyilván nem akarja, hogy a polgárok dolgozzanak, lakjanak, fûtsenek és gyógyuljanak. Az MSZP és az SZDSZ csak tõkést és tõkét akar, a népet és a verítéket (no meg a mosott ruhát) meghagyja a nemzeti oldalnak. Így kerek a világ, ha a Fidesz, a Munkáspárt és a MIÉP közös szemüvegén át nézzük.
Azért egész olcsón megúsztuk ezt a kampányt: sokkal kevesebb felelõtlen ígéret hangzott el az elmúlt hetekben, mint a honi parlamenti választások elõtt szokott. 2002-ben pontosan tudtuk, hány százmilliárdba került nekünk az utolsó hetek ígéretlicitje, és hogy hány évig nyögjük majd. Most ilyen értelemben nem volt tétje a dolognak, hiszen a kormánypártok megállták osztogatás nélkül, a Fidesz pedig még legalább két évig nem tudja elkölteni ígéretei százmilliárdjait (utána meg, ha mégis módja lesz rá, majd nem akarja).
Az EP-választás kampányában meglepõen kevés szó esett Európáról, így még az sem zárható ki, hogy van, akinek a kampányt követõen is Esterházy Péter jut eszébe az EP-rõl. Talán jobb is, hogy nem vált témává az Európai Unió, mert nagy eséllyel csak tovább növelte volna a homályt. Hiszen mit várjunk politikusainktól, ha értelmiségünk krémjének fejében is meglehetõs a zûrzavar az unió mibenlétérõl. Itt van mindjárt a Narancs publicisztikai rovatában folyó vita, amelybõl kiderül, hogy Dobrovits Mihály a közgazdasági racionalitástól félti a kontinentális Európa demokráciáit. Nevezetesen attól, hogy amennyiben a költségvetési hiány vagy az államadósság mértékére bizonyos szakmai korlátokat állítanának fel, akkor sérülne a népszuverenitás legfõbb szervének, a parlamentnek az autonómiája.
Hát persze, sérülne. Mint ahogy akkor is sérült alaposan, amikor tagjává váltunk az uniónak, amit egyébként, ha jól értem, D. M. is helyesel. Mert május 1-jétõl kezdve a mi kormányainknak és parlamentjeinknek is a maastrichti kritériumokra kell vetniük vigyázó szemüket. Márpedig annak öt elemébõl pontosan kettõ (a folyó hiányra és az államadósságra megszabott limitek) közvetlenül is érinti a parlament hatókörébe tartozó költségvetést. Az uniós csatlakozással ugyanis vállaltuk, hogy gazdaságpolitikánkat szõröstül-bõröstül alárendeljük az euró bevezetésének, annak pedig a parlament döntési szabadságát sértõ konvergenciafeltételei vannak.
D. M. feltételezésével szemben (sajnos) nem munkahelyem, a Pénzügykutató Rt. találta fel a spanyolviaszt, és persze (sajnos) a haszonélvezõje sem lehet a fiskális hatóság ötletének, amint azt erõs felindultságában sugallja. Így attól sem kell tartania, hogy "egy magáncég együttes döntési, de még inkább ellenõrzési és vétójogot nyerne a Magyar Köztársaság népszuverenitásának legfõbb szervé-vel szemben". D. M. sejtetésével szemben az államháztartási reform esélyeit latolgató Narancs-publicisztika íróinak semmi közük ahhoz a Pénzügykutató Rt.-hez, amelynek két munkatársa, Neményi Judit és Petschnig Mária Zita Az euró bevezetésének makrogazdasági feltételrendszere és kilátásai Magyarországon címû elemzésében valóban megpendíti a független fiskális tanács intézményét (a 80 oldalas tanulmány letölthetõ a megrendelõ Pénzügyminisztérium honlapjáról).
Hogy mennyire nem a pénzügykutatós szakértõk hataloméhségét, netán diktátori hajlamát tükrözi a fiskális tanács (nem hatóság!) ötlete, a tanulmány néhány sorából kiderül: "A kiadási plafonok rendszerétõl a fiskális politika viselkedési kódexén keresztül a független fiskális tanács létrehozásáig számos jó példa áll rendelkezésre arról, hogyan lehet megfékezni a (gazdaság)politikusok költekezési éhségét. (É) Szabályalapú rendszer mûködik többek között Dániában, Finnországban, Svédországban. Az Egyesült Királyságban pedig a sikeres fiskális konszolidáció kereteit a fiskális politikai magatartási kódex alapozta meg, amit 1998-ban vezettek be. Fiskális szabályok korlátozzák Lengyelországban az eladósodást, és Csehország is költségvetési szabályokat vezetett be tavaly."
D. M.-hez hasonlóan kollégáim is jól látják, hogy a fiskális korlát sérti a népképviselet elvét. "Az EU-ban érvényesülõ külsõ kontroll (ti. a stabilitási és növekedési egyezmény - V. É.) nem problémamentes, hisz a demokrácia alapelvével (a nemzeti parlamentek szuverenitásával) nem könnyen egyeztethetõ össze" - írják. Szerintük azonban a monetáris tanácsok mintájára felálló független nemzeti fiskális tanácsok kevésbé sértenék a nemzeti parlamentek szuverenitását, mint a Brüsszel asztalán fekvõ azon javaslat, mely a mostani, befuccsolni látszó, szabályalapú fiskális koordináció helyett a bizottság jogkörét növelné meg "a fiskális politikai eltévelyedés megállapításában és szankcionálásában".
Megértem, ha valakinél kicsapja a biztosítékot egy olyan javaslat, amely csorbítja a népképviseletet. De ha az illetõ következetes akar lenni, undorral kellene elfordulnia attól az Európai Uniótól, amely a közös pénz, vagyis az európai gazdaság (és tegyük hozzá: társadalom) stabilitása érdekében jócskán korlátozza a kormányok és parlamentek szuverenitását a költségvetési törvényeik megalkotása során. És akkor még nem beszéltünk a független nemzeti bankokról, amelyek már az eurókorszak elõtt is keresztbe tettek a parlamentek költségvetési terveinek, most pedig, a közös valuta árnyékában önmaguknak is csak árnyékaivá váltak, hiszen a monetáris politika legtöbb eleme nem nemzeti szinten, hanem Frankfurtban dõl el.
Ennél alkalmasabb végszót, sajnos, aligha találhatnék a "magyarok püspöke" számára. Lám, így is kerek a világ.
