Egotrip

Van azért ennek a lomha ezredvégnek valami szürreális bája.

Balázs Samu, a magyar színjátszás és film meghatározó színészegyénisége tizenöt éve halt meg. Ma (18-án) lenne kilencvenéves, ma is játszhatná még a 87 éves öreg inast a Cseresznyéskertben. A nagy színészeket mindig túléli egynéhány legenda és anekdota. Róla úgy szól az egyik, hogy az ún. népi demokratikus érában is konokul ôrizte arisztokratikus szokásait, haláláig inas öltöztette, nélküle föl se tudta volna venni a mellényét. Az üzenet eltéveszthetetlen, egy úr a pokolban is úr, ahogy a mondás tartja. A legendának az sem árt, hogy Balázs Samu nem volt sem fônemes, sem pénzarisztokrata, valójában szegény és népes erdélyi családban született a szép nevű Bánffyhunyadon. De kiváló karakterszínész volt, akit alkata, beszédkultúrája, száraz lénye, fanyar humora az elôkelô úr (és az intrikus) szerepkörére predesztinált. E nemben eljátszott mindent, amit lehetett, a Dalolva szép az élet reakciós karnagyától az agg Ferenc Jóskáig, Lucifertôl Albino Albinig, aki egy finom fehér egér a Minden egér szereti a sajtot című mesejátékban. De volt ô labanc tiszt és nyilas körzetvezetô is; kivált a szocreál legvadabb korszakában nem nélkülözhették mint a pozitív hôs antitézisét.

BEK-döntô

Tán a dicsôséges 1989-es évben volt, hogy egyik utolsó párizsi utam végén néhány napra kölcsönkaptam egy lakást, diákos garzont, és értetlenül szemléltem egy kis képernyôs, billentyűzetes NDK-púderbarna, Commodore 64-dizájnos szerkezetet. Ez a Minitel, világosítottak fel, egy új szerkezet, amellyel üzeneteket lehet váltani, információt ad az idôjárásról, politikáról, börzehíreket közöl és a többi. Újmódi, villamosított pneumatique - gondoltam, a csôposta, amely selyempapírra írt könnyű üzeneteket szállított egy-két órán belül Párizs belsô kerületeiben, leginkább a harmincas évekbe képzelte az ember, egy Marcel Carné-filmbe. Sajátlagosan francia dolog, mint a narancssárga autóreflektorok, a SECAM-rendszer, a csak francia rock ´n´ rollt közvetítô rock ´n´ roll-csatorna et cetera. Jól kiókumlált technológiai autarkia - fűztem a szót tovább magamban. Aztán lett Internet, el is feledkeztem a Minitelrôl, míg a minap eszembe nem jutott, gondoltam, utánanézek.

Ha jól emlékszem, kétszázötven forintunk volt.

Egyszer olyan volt a dörögdi kocsma, mint az amerikai filmekben. Mikor az elsô Rocky mérkôzik a szorítóban, és bevágják egy pillanatra a sok helyi érdekű arcot, hogy izgulnak nagyon, és ez az ô napjuk is. Máskor is. Megy a tévé a csehóban, és az ott maradottak, mert mindig azok vannak többen, nézik a nagy közülük valót, aki biztos gyôzni fog és kezel az elnök emberével, és olyankor ô az üstökös, de mi itt a kocsmában, mi vagyunk a csóvája, és a mi aggodalmunk röpíti a cél felé, és bár csak mi tudjuk, de ezekben a percekben mi is fôszereplôk vagyunk, és nekünk is vigyáznunk kell minden mozdulatunkra, egy rossz lépés, lélegzetvétel, és vége, elúszik a siker, elmarad a gyôzelem, jókor szabad csak felszisszenni, karon ragadni a mellettünk állót, hisz az életünk a tét, mi aztán tudjuk, miért küzd az a fiú. A Három kívánság ment az egyesen, amikor ilyen volt a hangulat a dörögdi kocsmában.

Kék óra

Drótvilág. Háló. Behálózva. Behálózott világ. (A pók dolga.

Jó, hogy pont ebben a rajzfilmben lehetek mellékszereplô, ahol május van, borul a hormonháztartás, és még az osztódás legmegátalkodottabb elkötelezettjei is az ivaros szaporodás feltétlen hívévé szegôdnek erre a rövid idôre, leverik a garázs ajtajáról a berozsdált lakatot, elôhozzák a világosbarna Wartburgot, és lehúzott ablakok mellett nekivágnak az orgonaillatú estének, hátha ez az a nap. A kínai teniszcipô érzékeny talpa a gázpedálra feszül, a 0,8 atmoszférás kerekek könnyedén araszolnak át a télrôl itt maradt bukkanókon, suhan a vas, a rádióban pedig éppen az Erdei hülye és a Biotramváj felejthetetlen slágere szól, amibôl megtudhatjuk, hogyan lehet némi szeretettel és egy mosollyal átvágnunk magunkat az élet nehézségein.

Hát, a dörögdi kocsma, a Négytüdejű, az volt csak az igazi. Ahol az Eta meg a Babi mérték az ürmöst.

Riasztó