A r.-t állítólag egy hangszerbôl fejlesztették ki, amit valami közelebbrôl meg nem határozható kelet-európai országban találtak a gyarmatosítók. Aztán mégsem konkvisztálták az országot, megérkeztek valamikor a késô barokkban, körülnéztek, na, nem, mondták, ezt azért mégse, és távoztak, ahogy bírtak. Neve azóta sincs a helynek, bár a világháborúk elültével telepesek szoktak itt gyökeret verni, hogy műanyagot állítsanak elô a levegôbôl, az ott maradt lakosság azóta is ebbôl a műanyagból él, az élelmesek még keletebbre exportálják, az átlagpopuláció, afféle anyámasszony katonái tehát, meg ülnek a pusztában, várják, hogy hetente egyszer kijöjjön az analitikus örökébe lépô (az nem bírta tovább, meglépett) ornitológus, és máltai szeretetcsomagokból származó pattogatott kukoricát osszon szét közöttük, egyébként meg rágcsálják a műanyagot, és látszik az arcukon, hogy nem ízlik nekik, pedig nem rossz, meg lehet szokni.
A hangszerbôl mindössze egy példány volt, mert - a legenda szerint - a sámánt, aki feltalálta, közvetlenül a találmány nyilvános bemutatása után a szent kaktusz tüskéire vetették, ami késôbb emiatt kiszáradt, pedig az egy kaktusznak nem könnyű, de ezen a helyen napirenden voltak - és mindmáig ott tartózkodnak - a paraesemények. Egy ilyen során fejlôdött ki a r. a hangszerbôl, egy helyettes vasúti állomásfônök próbált pálinkát fôzni a feleségébôl, és ennek során összetévesztette a hangszert az asszonnyal, sötét volt aznap a trafóházban, vallotta késôbb elcsukló hangon a helyettes. Ítélethozatalra azonban nem került sor a tárgyaláson, mert a bűnjelként bemutatni kívánt r. ekkor megszólalt, és azóta sem hagyta abba, néha próbálkoznak vele, a kísérletezôk többségét kezükben a kombináció leírásával temetik, a szertartáson rezesbanda szól, de nem hallani belôle semmit, sokak szerint így is a jobb. Ezenfelül más nem is történik ezen a helyen, vagy ha igen, akkor nem veszi észre senki, nagy a zaj.
