"Hi, it´s me, I´m back, the central scrutinizer" - énekelte a szegény jó Frankie (a Zappa család hírnévre szinte minden minőségben és mennyiségben szert tevő tagja), szóval visszatért a tőzsde központi megfigyelőjének szerepéből a tűnődő, acting out értelmiségi eunuch passzivitásába süllyedő kommentátor. A visszatérés aktualitását az adja, hogy nem történik semmi. Illetve történik, de annyira - ahogy a minap két tinilány beszélgetéséből kihallottam a műszót - öngyi és depi a tőzsde, hogy jobb nem is foglalkozni vele. De azért ne teljen a nyár a történések összefoglalása nélkül.
A nagy magyar fellendülést elfújta az azóta egyre inkább a politikai pojácaság szellemi frissességét (a Kosovo kapcsán fellendülő pánszláv eszme már-már abszurd villanásaival) magára imitáló Oroszország tavalyi pénzügyi-gazdasági válsága, és mi itt maradtunk a suta, erőlködő magyarázatainkkal meg a szar hangulattal. Kis tőzsdénk a világ legrosszabb teljesítményű piacai közé küzdötte le magát, ami azért meglepő, mert még roggyant gazdasági-pénzügyi helyzetünkkel is a fejlődő világ élvonalába tartozunk. A legmókásabb momentum az volt, amikor tavasszal a tőzsdeindexekre pillantva azt láttam, hogy a csőd szélén tántorgó Brazília és Oroszország tőzsdéi magasan a BUX eredményeit túlszárnyalva honorálták az egyszeri amerikai befektető pragmatizmusát. (Az egyszeri amerikai befektető szerint a hozam ő maga, hiszen - némi játékelméleti kicsengést sem mellőzve - az történik vele, amit ő tesz másokkal, vagyis ha bevonul a piacra, mások is ezt teszik, és az index felmegy, ha kivonul, mások is ezt teszik, és az index lemegy.)
Az EU nevű klub esetében nem fenyeget a veszély, hogy olyasminek válnánk a tagjaivá, ahova minket fel akarnak venni, de a vén kontinens öregkori szenilitást és a fiatalító kúrának való totális ellenállást felmutató reakciói elég rosszul érintenek minket már így is. Az euró a nyár közepéig folyamatosan esett, ami nem csoda, hiszen a várva várt európai fellendülés csak a belpolitikai botrányokban és tehetetlenkedésben mutatkozott meg, miközben egy magára egy kicsit is adó amerikai info-tech céget többre értékel a tőzsde, mint egy átlagos méretű európai ország teljes vállalati szektorát. A hedge fundok idén tavasszal is szétbukták az agyukat az ún. yen carryn, vagyis a jenből finanszírozott dollár- és euróbefektetéseken, aminek nem sok köze van a virtuális japán fellendüléshez, amit a felkelő nap gazdasága nyolc év Csipkerózsika-álom után áprilisban egyik napról a másikra produkált. Made in Japan. Eközben, ha hihetünk a tőzsdei árfolyamoknak, néhány év múlva a hagyományos iparágakat elfelejthetjük, mert az internetes cégek növekedési prognózisainak és a gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzéseknek az ismeretében megállapítható, hogy hamarosan mindent a neten fogunk csinálni. Nem is csoda, hogy Bill, a szoftverkirály belépett a százmilliárdosok klubjába, amihez persze fontos volt elérni, hogy a szoftver az egyetlen termék a világon, amire nem vonatkoznak a szavatosság szabályai. (Legalábbis akkor nem lenne ekkora cirkusz a Y2K körül, hiszen mindenki eleve a 2000. év problémától mentes szoftvereket vásárolt volna, vagy ha mégsem, a gyártók szavatossági alapon kicserélnék, és szép új világ, pardon, évezred.)
Mi pedig a viccbéli nyúlhoz hasonlóan reszelgetjük a körmünket, és hülyeségeket beszélünk. A fénykorában 80-100 millió dolláros napi forgalommal büszkélkedő budapesti tőzsde ma örül, ha összehoz 30-40 millió dollár üzletet, aminek a nagy részén a hapsik jó esetben semmit sem keresnek, mert csak az unatkozó brókerek és egy-két elkötelezett ügyfél day-trade ügyeleteiről (veszünk valamit tízkor és eladjuk tizenkettőkor) van szó. Néha bezavar ebbe a nyugalomba egy vélelmezett felvásárlásról szóló hír, ami aztán képes háromszor-négyszer újra felbukkanni, és terjesztőinek ebben a nyomorú környezetben is komoly hasznot hozni. A brókeri társadalom jelentős része kimutatott vagy majdan felbukkanó veszteségével bajlódik, és a bevételi lista alsó harmadában tevékenykedő cégvezetők és -alapítók körében a jól megérdemelt korai nyugdíjazás előkészületei folynak.
A szemfüles spekuláns a tavaly a brókereknek alap- és változó letétként be nem fizetett vagyonkáját az ingatlanpiacra és a lényegesen elegánsabb aukciók világába vitte, ahol nagy örömmel fogadták a mások ingatlanjait (azok tudta nélkül), a magyar hatóságok szemfüles és hatékony közreműködésével támogatva áruló és többször is eladó szélhámosok, illetve a nemrég még restaurálással foglalkozó képhamisítók. Az a pár tízmilliárd forint és okos társai elérték, hogy a budai kiemelt ingatlanok az elmúlt néhány hónapban beléptek - legalábbis az árszínvonalukat tekintve - az EU-ba. (Miközben Európa fővárosaiban négyzetméterenként ezer-ezerötszáz euró körül már jó minőségű ingatlanokat lehet vásárolni, a budai hegyvidéken ennyi pénzzel közröhej tárgya az ember.) Dézsávü nevű revü - énekelné a repmester. Hasonló módon a század eleji magyar mesterek soha nem látott és nem is nagyon festett képei is kalapács alá kerültek. De hát mindent a vevőért, hiszen minden eladó, és mindennek van vevője.
