Azok a boldog, szép napok
Egy jégbe hűtött Heinekenhez folyamodtam, amikor az ajtó becsukódott, pedig tudtam, semmit sem segít, esetemben egyenesen ellenjavallt, viszont teljesen feldobott, hogy - szemben a kenyérrel - az átellenben levő kisbolt palettáján úgy egy hete ez a kiváló márka megjelent. Lássuk akkor, néztem körül komótosan kortyolgatva, miből élünk, mi a téma, mi is volna itt az éppen aktuális feladat. Nyolc napocska, bólogattam, hogy tudatosítsam az addig is teljesen világos paramétereket, voltaképpen nem nagy ügy. Voltam már ennél nehezebb helyzetekben is. Hogy mást ne mondjak, az első feleségem egy keddi napon a miskolci Avas-délen kilépett az ajtón, gondoltam, a boltba megy, de tévedtem, mert Chicagóba távozott: ekképpen közölvén annak sajnálatos tényét, hogy innentől nem kívánna velem élni, ha lehet. Két év múlva lett meg, de akkor is minek. Ehhez képest mi ez nekünk, megcsináljuk, harcedzett, összeszokott kis csapat: elleszünk - ahogy errefelé mondják -, mint a befőtt. Lám, míg mindezt átgondoltam, két-három perc máris eltelt a tizenegyezer-ötszázhúszból, megy ez. Mellesleg, töprengtem el - mivelhogy ráértem -, talán ezt utálom a legjobban ezen a tájegységen, ahol élni van szerencsém, hogy rendszeresen ilyeneket mondanak. Mint a befőtt, mondogattam, míg végül annyira felidegesítettem magam, hogy ki kellett nyissak egy újabb sört, mert arra gondoltam, mit ártottam én, hogy állandó jelleggel ilyeneket kell hallgassak, napra nap; miért büntet engem evvel az ég, és annyira elkezdtem emiatt sajnálni magam, hogy azt el nem mondhatom. Ez a sajnálás később aztán heves dühbe váltott át: éktelen haraggal szidtam a sorsomat, és sikerült ebbe a befőttbe még jobban belelovalni magam, ami jó volt az idő szempontjából, mert evvel a dühöngéssel tíz-tizenkét perc eltelt legalább, ily módon a nyolc napban máris beljebb voltam ennyivel, viszont a kiadási oldalon ott volt az ideg. De nem lehetett sajnos az első napot ebben a jó tempóban tovább tölteni, mert jött Marcikám, és megkérdezte, akkor máma mit csinálunk, papa? Mit csinálnánk, mit csinálnánk, amit szoktunk, játsszatok. Évezzétek ezt a kellemes, főként pedig roppant hosszú nyári szünetet. Mama mikor jön haza? Most tűnt el az utca végén, édesem. Mit fogunk ma ebédelni? Kakaós csigát. Ha nekem lesz egy feleségem, az is fog majd vadvizelni Ukrajnában? Reménykedjünk, bízzunk benne, hogy igen.
Na, gondoltam, ahogy a szobájába elballagott, a lényeget megbeszéltünk, a nehezén túl vagyunk, a két nagyobbik nem ilyen kérdezős. És valóban: onnantól, ha ólomlábakon is, de ment az a tetves idő valahogy, legalábbis mindig este lett. Volt, hogy jaj az összes dilettánsnak kiáltással bementünk a hivatalba szerkeszteni, volt, hogy csak szorongtunk szépen, csendesen. Szorongjunk, mondtam, gyerekek, ma délután szépen, csendesen. Nézzük, ahogy ugranak a percek a mikrohullámú sütőn. Egy éjjel kínomban annyira berúgtam, hogy ütve fúróval tisztítottam az eldugult pipát. Másnap álmomban a Niagarán eveztem lefelé, de odalent kifogott egy tányérsapkás botos kampóval, mondván, hogy retúrjegyet vettem, lehet indulni fölfelé. Máskor azt láttam, hajókat nyelnek el a tajtékos habok, s csak egy alól jön föl némi buborék. Nem tudok imádkozni sajnos, főleg mikor alszom, így némán és meredten figyeltem, ki az az egyetlen, akinek a testét élve veti fel a víz. Havas Henrik volt, nem a feleségem, de kárpótlásul megkergette azonnal egy ötméteres ukrajnai medve, amint kínkeservvel a partra evickélt, ne legyek szomorú. Mellette szóljon, később egy fa tetejéről bejelentkezett: az Aktuális telefonszáma, mondta, ez meg ez. Nem tudok élni, mondtam én meg akkor éjjel a párnának, nélküled, de ez már nem Havas Henrikre vonatkozott.
Na de hát az élet él és élni akar, meg minden ilyenek, úgyhogy másnap sem akasztottam fel magam, hanem változtattam a harcmodoron, s gyakorolni kezdtem a poztív gondolkodást, mert azt hallottam, az jó dolog. Jó nagyokat rikkantottam, miként egy pozitív, s a duplájára emeltem a Xanax-adagom. A vízállásjelentés lelkes hallgatója lettem: ki nem hagytam volna, ez lett a kedvenc műsorom. Olyan megnyugtató, falvakat elsöprő árvízi adatokat mondtak: remek, örvendeztem, éppen ezt remélték, nehogy még a végén unalmas legyen. Remek, minden egybevág, nekik is jó, nekünk is jó, remek, remek, remek: vagy két napig ezt hajtogattam, a pozitív attitűdnek hála, ez volt a kedvenc szavam. De azután abbahagytam, mert a gyerekek valahogy olyan furcsán néztek rám, és nem akartam őket evvel az állandó remekezéssel halálra rémiszteni.
