Az 1950-es évek nagy futótriója (Iharos, Rózsavölgyi, Tábori) 1955-ben tíz világcsúcsot állított fel, és népszerűsége az Aranycsapatéval vetekedett. Mindhárom futó edzője Iglói (korábban: Ignácz) Mihály, vagy ahogy mindenki hívta: Náci bácsi volt. Évekkel később a nagy trió mindegyik tagja úgy emlékezett vissza, hogy volt Náci bácsinak egy varázsigéje, amit mindig bekiabált a verseny közben, és ettől tudtak nyerni. Azt azonban egyikük sem tudta felidézni, hogy mik voltak ezek a bűvös szavak.
Az 1970-es években ez a történet nagyon izgatta Bányai Éva pszichológiaprofesszort, aki akkor fiatal hipnóziskutató volt. A hosszútávfutók is valamiféle transzállapotban futnak, ami sok szempontból hasonlít ahhoz, ami a hipnózis során alakul ki. A hipnózis esetében a transzállapotot a hipnotizőr szavai hozzák létre - jó lenne hát tudni, hogy a híres sikeredző milyen szavakat használt, amelyekre a tanítványai csak így, rejtélyes varázsigeként emlékeznek vissza.
Iglói Mihály 1956 után külföldön folytatta az edzősködést, előbb Görögországban hozott létre egy csodacsapatot, majd Amerikában, és az 1970-es években visszavonult. Bányai Évának amerikai tanulmányútja közben sikerült megtalálnia őt. Náci bácsi elmosolyodott a kérdésre, és így válaszolt: "Mindig ugyanazt mondtam: azt, hogy most tudsz erősíteni."
A hipnóziskutató számára azért volt különösen érdekes az edző válasza, mert ő kutatásaiból és gyakorlatából is már régóta tudta, hogy a hipnotizőrnek mindig a lehető legegyszerűbb szavakat kell használnia. A legegyszerűbb szavakat, amelyek az adott helyzetben a lényeget a lehető legpontosabban fejezik ki - és e két dolog nem mond ellent egymásnak. Így kristályosodnak standard "varázsigékké" a hipnotizőr szavai.
Általában is ez minden varázsige legfőbb jellemzője, a világ összes kultúrkörében. Mindig a lehető legegyszerűbben, például: szezám, tárulj! (Más fordításban: szezám, nyílj ki!) És mégis, a varázsigék közös tulajdonsága, hogy folyton elfelejtjük őket, általában épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Ali Baba kapzsi testvérének egyszer még sikerült felidéznie a kincseket rejtő sziklabarlangot nyitó varázsigét, de miután odabent a kincseket összepakolta, már nem jutott eszébe a varázsszó, és ez lett a veszte. Addigra már annyi minden járt a fejében, hogy mindenféle flancos magok jutottak eszébe a búzától az árpáig, de épp az (ott) egyszerű szezám nem.
Goethe A bűvészinas című versében a tanítványnak sikerül táncra perdítenie a seprűnyelet a mester távollétében, de lecsillapítani már nem tudja. Amikor elkeseredésében baltával esik neki, két seprűnyél táncol egyre vadabbul és egyre rombolóbban. Amikor a mester végre megjön, mindössze ennyit mond: "A sarokba! / Seprű, seprű / Légy, ami vagy." Szándékosan egy vitatható pontosságú, rím nélküli nyersfordítást írtam ide, mivel Kardos László míves műfordítása bonyodalmasabb szavakat ad a mester szájába, amivel jórészt el is veszti a vers varázserejét.
Csodálatos magyartanárommal, a néhai Gartner Évával egyszer egy játszótéren beszélgettünk. Közben két fiú teljesen megvadulva szórta a homokot a kismamákra és csemetéikre. A kismamák szidták őket vagy könyörögtek, de mindez csak olaj volt a tűzre. Egyszer csak Gartner Éva felállt, odament a két fiúhoz, és valamit mondott nekik, mire a gyerekek szó nélkül abbahagyták a vadulást. Lenyűgözve kérdeztem tőle, mit mondott. "Azt, hogy ez be van fejezve." Egy vérbeli tanár alkalmazta az ő varázsigéit.
Tőle tanultam meg azt is, hogy a költészet nem más, mint varázslat, bár ezt sohasem mondta ki ilyen explicit módon. A versforma, a rím, a ritmus mind csak segédeszköz - a lényeg, hogy a vers: varázsige. Ez különbözteti meg a prózától. Ezért van az, hogy verset csak szóról szóra érdemes tudni, miközben a prózát bőven elég tartalmilag felidézni, akármilyen csodálatos stílusa is van. Egy-egy vers pontos megtanulása valójában nem irodalmi ismereteinket bővíti, hanem a varázsigék iránti fogékonyságunkat fejleszti, befogadóként is és talán valamikor majd mesterként is.
A varázsigéket nem lehet akármikor kimondani, csak úgy maguktól nem működnek. A hipnózisnál viszonylag könnyű helyzetben van a hipnotizőr, mert az alany eleve úgy ül le elé, hogy azt kívánja, kerüljön hipnózisba. De még így is a hipnózis létrehozásának legfontosabb előfeltétele az, amit a pszichológusok szakszóval raportnak neveznek. A raport annak a helyzetnek a kialakítását jelenti, amelyben a hipnotizőr átveszi, a hipnotizált pedig átadja a helyzet irányítását, azaz ideiglenesen lemond az önálló kezdeményezésről. A raport kialakításának sokféle technikája van, de mindegyikben közös az, hogy a hipnotizőrnek teljesen hitelesnek kell lennie. E nélkül a hipnózis egyszerű varázsigéi hatástalanok, vagy esetleg, ami még rosszabb, úgy működnek, mint a bűvészinas szavai: elindítanak egy folyamatot, aminek azután már nem ura a folyamat elindítója.
A futóedzőnél a raport a versenyzőkkel már jóval a verseny előtt kialakult a kemény edzéseken. Az edzőnek a verseny közben már csak az alkalmas pillanatot kellett megtalálnia, amikor a varázsige a legjobban hat. A magyartanárnál pedig arra kellett rájönnöm, hogy én hiába is mondanám ki az ő varázsigéjét, nekem nem működne, mert nem tudnék úgy odaállni a gyerekek elé, hogy a raport azonnal, szinte automatikusan kialakuljon. Ehhez kellett a nagy tanári tapasztalata és személyes hitelessége.
De még teljesen hiteles embereknek sem könnyű megtalálni a varázsigéket, éppen szélsőséges egyszerűségük miatt. Az ember akaratlanul is mindent túlbonyolít, mert állandóan gondolkodik. Valóban, az EEG-s kutatásokból tudjuk: az ember az egyetlen olyan élőlény, amely sohasem áll le a gondolkodással. Más élőlények még a nappal jelentős részében sem mutatják a gondolkodás semmi jelét, az ember viszont még alvás közben is hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, de folyamatosan gondolkodik. Talán azért olyan erős a varázsigék hatása, mert egy-egy pillanatra mégis leállítják, vagy legalábbis rövidre zárják ezt a folyamatot.
