Nádasdy Ádám: Modern Talking

publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A nyelvek egyik legfurcsább tulajdonsága a váltakozás. Nem azért furcsa, mintha ritka volna, hanem mert nem tudjuk, miért van. A váltakozás (alternáció) a nyelvben azt jelenti, hogy ugyanaz a dolog hol így jelenik meg, hol úgy. Itt van például a magyarban a magánhangzó-harmónia, például nyúl-vány, de kér-vény. Miért jó az a nyelvnek, hogy ugyanaz a képző egyszer -vány, máskor -vény alakban jelenik meg? Miért váltakozik? Miért nem lehet mindig ugyanaz: nyúl-vány, *kér-vány, vagy akár fordítva: kér-vény, *nyúl-vény?

A zöldséges gusztusos tökje

A nyelvek egyik legfurcsább tulajdonsága a váltakozás. Nem azért furcsa, mintha ritka volna, hanem mert nem tudjuk, miért van. A váltakozás (alternáció) a nyelvben azt jelenti, hogy ugyanaz a dolog hol így jelenik meg, hol úgy. Itt van például a magyarban a magánhangzó-harmónia, például nyúl-vány, de kér-vény. Miért jó az a nyelvnek, hogy ugyanaz a képző egyszer -vány, máskor -vény alakban jelenik meg? Miért váltakozik? Miért nem lehet mindig ugyanaz: nyúl-vány, *kér-vány, vagy akár fordítva: kér-vény, *nyúl-vény?

A laikus arra gondol, hogy talán így könnyebb kimondani, ha a toldalék magánhangzója illeszkedik a tőéhez: kérvény, nyúlvány. De a megfigyelés ezt nem támasztja alá, hiszen senkinek nem okoz nehézséget a húsvét, túllép szavak kimondása: akkor miért volna nehéz a *nyúlvény? Ha gond nélkül ki tudjuk mondani: méláz, képtár, miért volna nehéz a *kérvány? Ráadásul van olyan toldalék, amely nem váltakozik, például az -ért: hús-ért (és sohasem *hús-árt). Ne kerteljünk: ez a váltakozás (-vány/ -vény) hangtani tartalmú ugyan, de létét a hangtannal nem lehet megindokolni, hiszen fordítva is kimondható volna. Ez általában így van a nyelvi váltakozással: azt jó esetben meg tudjuk mondani (sok pepecselés után), hogy pontosan mikor történik - azaz meg tudjuk fogalmazni a szabályt, mely szerint a beszélők eljárnak -, de hogy miért történik, azt aligha. Annyit mondhatunk csupán, hogy szemmel láthatólag a nyelv lényegéhez tartozik bizonyos mennyiségű váltakozás, de nem világos, miért van erre szükség. Sőt: a nyelvek szabályainak jelentős része éppen ilyen váltakozási szabály, a maga feltételeivel és korlátaival. A németben például a névelő alakjai (der/die/das) váltakoznak: ennek még hangtani oka sincs, egyszerűen az egyik főnév így kívánja (der Tisch "az asztal"), a másik úgy (die Tür "az ajtó"), és ezt semmi sem indokolja. Magyarán: a német főneveket a szótárban (a beszélő fejében lévő "lexikonban") meg kell jelölni aszerint, hogy melyik névelőt kívánják (hagyományos terminussal: hogy milyen "neműek"). A der/die/das váltakozás szótárilag vezérelt.

A magyar váltakozások egyik jól ismert, a szakirodalomban is sokat vizsgált esete a 3. személyű birtokrag: láb-a, kép-e, csáp-ja, gömb-je. A négy alakot voltaképpen kétféle váltakozás hozza létre: az egyik a magánhangzó-illeszkedés, mely eldönti, hogy -a vagy -e lesz a magánhangzó. Ez a szokásos harmóniaszabály, mellyel fent is példálództam: ide csak "begyűrűzik", nem mutat semmi sajátosat. Ezért az -a és -e hangokat közösen nagy -A-val jelölhetjük, s így már csak két raggal állunk szemben: -A (láb-a, kép-e), illetve -jA (csáp-ja, gömb-je). Az igazi kérdés a másik váltakozás: -A kontra -jA. Magyarán: mikor van ott a -j-?

Az már a példákból is látszik, hogy a dolognak nem lehet valami általános hangtani oka, hiszen -p és -b végű szavak egyaránt vannak az -A és a -jA csoportban. De vannak hangtani korlátai. A magánhangzóvégű szavakhoz mindig -jA kell: hordó-ja, kapu-ja, bili-je, fürdő-je. A lágy mássalhangzóra (j, ty, gy, ny) végződőkhöz viszont sose járul -jA: baj-a (nem *baj-ja), tégely-e (nem *tégely-je), korty-a, mirigy-e, közlöny-e. (Aki arra gondol, hogy ez a kettős lágy mássalhangzó elkerülését célozza, téved, hiszen a magyar jól bírja a kettős lágyat, lásd fáj-jon, tégely-lyel, hány-ja stb.) Még egy fontos megszorítás van: ha a szó vége "sziszegő" hang (sz, z, s, zs, c, dz, cs, dzs), mindig -A lesz a rag: rész-e, szerviz-e, adjutáns-a, rúzs-a, gerinc-e, bölcs-e, imidzs-e.

Van tehát egy hangtani tartomány, ahol mindig kell a -j- (hordó-ja), és kettő, ahol sohasem (baj-a, rész-e). Ezek a váltakozás hangtanilag vezérelt esetei. De mi van a többi szónál? Az egyetemnek három kar-a van, az embernek két kar-ja. A folyónak ár-ja van, a kenyérnek ár-a. Nagyon úgy néz ki, hogy a szavak egyszerűen maguk döntik el, kívánnak-e -j-t vagy sem: a kar-1 ´testület, kórus´ nem kívánja, a kar-2 ´testrész´ igen; az ár-1 ´dagadó víz´ igen, az ár-2 ´csereérték´ nem. Itt még mintha működne valami rend-igény, hogy a kétféle jelentést a kétféle raggal elválasszuk. (De miért így, és miért nem fordítva?) De már a fok-1 ´mérték´ és fok-2 ´él, csúcs´ egyforma: hőfok-a, hegy fok-a. És persze ezer más szó van, amelynek nincs ilyen azonos alakú párja, aztán mégis vagy az -A, vagy a -jA csoportba tartozik: bűn-e, de kín-ja, fok-a, de homok-ja, vadság-a, de újság-ja. Akik még mindig azt hiszik, a nyelvben bármi is azért van, mert úgy könnyebb kimondani, szálljanak magukba a barack-ja, karszt-ja, gömb-je típusúak láttán: a -j- itt inkább nehezít, mint könnyít, mégis ott van. A több mássalhangzóra végződő szavak szinte mindig -j-vel mennek: hold-ja, hekk-je (de térd-e, cikk-e).

Sok megfigyelőnek feltűnt már, hogy (erősen leegyszerűsítve) ha egy szónak a tárgyesete -at ragot kap, annak többnyire -j nélküli lesz a birtokragja: lábat - lába (de habot - hab-ja); fark-at - fark-a (de park-ot - park-ja). Ez tendenciaszerűen igaz, de túl sok az ellenpélda (vad-at - vad-ja, luk-at - luk-ja), ezért szabályba sajnos nem foglalható. Meg nem is nagyon értelmezhető, nem segít hozzá semmilyen általánosításhoz.

Széttárjuk a karunkat? Ez is tisztes tudományos eredmény: megtaláltuk a hangtanilag vezérelt eseteket, a többire meg megállapítottuk, hogy nincs szabály, tehát az -A és -jA közti váltakozás éppen olyan szótári jelöltség alapján történik, mint a németben a der/die/ das. A németben önkényes nemük van a szavaknak, a magyarban önkényes birtokos -j- jük. A nyelvek valahol egyformák.

Van viszont egy dolog, amit nem lehet nem észrevenni: a -j- nélküli változat mintha visszaszorulóban volna, elvesztette a termékenységét ("produktivitását"). Az újabb jövevényszavak már -j-vel vannak (talp-a, de skalp-ja, élet-e, de jet-je, kórtan-a, de apartman-ja), vagy legalábbis van nekik -j-s változatuk (printere/printerje). Sőt a -j- terjedése lassan befurakszik a sziszegő végű szavakba is: már van olyan, hogy Volt neki a tévében egy kvízje; Neki nincs tintája, csak tusja; A tőzsde legutóbbi besszje. Az volna talán a legegyszerűbb, ha kimondanánk: a magyarban a 3. személyű birtokrag -jA, és azokat a szavakat jelölnénk meg a szótárban (így is nagyon sokat!), melyeknél a -j- elmarad. Ezeket bizony egyenként meg kell tanulni, mint a der/ die/das-t.

publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk