Az űrkutatás holdudvara
Úgy a múlt század közepén, vagy egy kicsivel később, egy fallabdapályán, notesszel kezemben a falról és a földről, a különböző beszögellésekből visszapattanó téglatest alakú, illetve korongszerű gépradírok visszapattanási statisztikáját ellenőriztem, mikor telefonon értesítettek, hogy föl kéne szállnom a Holdra. Brrrr!, mondtam, még csak ez hiányzott, hogy én legyek az első emberpár, aki bolygóközi űrutazással múlatja azt a drága saját időt.
Esténként kiálltam a kertbe, zsebre vágtam a kezem, és mélyeket szippantottam ahelyett, hogy kifújtam volna az orrom; felpillantottam a Holdra, s már a számban éreztem a hosszú úton elfogyasztandó májkrémkonzervek kesernyés ízfesztiválját. A családom mindenben mellettem állt, még a fürdőkádban is, így nehéz volt elhatároznom az utazást, hisz az még csak hagyján, ha már a kilövés pillanatában fölrobbanok az űrrakétával, s csenevész darabkáim vízpáraként porlódnak a levegőben, majd kondenzálódva ónos ködfoltokban hullok vissza a Földre, ám ha megjárom a Holdat retúr, s a visszaút utolsó pillanataiban szívszakadva a honvágytól járok pórul a bioszférában, az már nem von le a teljesítmény értékéből. "Nagy lépés az emberiségnek, egy hosszúlépés nekem."
Végül beadtam a derekamat egy feltétellel, azzal, hogy a családom által összeállított Mikulás-csomagot (fóliás Mikulás étcsokiból, tejcsokis krampusz zselével töltve, narancs dióhéjban, aranyozott venyige a rossz magaviseletűeknek s egy darab kindernyuszi a kulturális kisugárzás fokozására) elhelyezhetem egy holdkráterben. Az engedélyt először nem kaptam meg, csak azzal a tudományos kísérleti beadvánnyal együtt, amelyben kifejtettem a Mikulás-csomag öncélúságán túlmutató elképzeléseimet, jelesül a fent nevezett fogyasztási cikkek esetében, azon belül is előnyben a csokoládéval, miként befolyásolja a holdi gravitáció, a légkör hiánya, s ebből következően a teljes kozmikus sugárzás a szavatossági időt; ami, ha elképzeléseim beigazolódnak, komoly terhet vesz le az édességraktározásban érdekelt "hazai multinacionális" cégek válláról.
A fellövést megelőző héten egymás végébe értek a tréningek, amelyeken minden eshetőségre felkészítettek, az idegen és magát megnevezni nem kívánó civilizációval való találkozástól egészen a súlytalanság állapotában való cigarettázásig, illetve hogy a töredékére csökkent gravitációban hogyan kell udvariasan tüzet adni úgy, hogy közben ne olvadjon körömágyam a csuklómra. De például felfokozták az adatátviteli sebességemet is, így már egy perc alatt közel négyszázszor tudtam kimondani, hogy lókolbász. Az alapérzékenységem kontrollját is sokkal magasabbra állították, tulajdonképpen bármire gondolhattam anélkül, hogy elsírjam magam, ami az űrben kivált veszélyes, ugyanis a könnycseppek a súlytalanság állapotában nem az arcon folynak végig, hanem szerteröppennek, eláztatják az űrrakétát, s nem elég a kinti, közel 3 Kelvin-fokos hőmérséklet, a könnycseppek párolgása további hőt von el, és ettől egyrészt megfázhatok, és telihapcizom a szkafandert, másrészt a könnyből kicsapódó sómennyiség az ehetetlenségig elsózza az űrrakétát. Ha előre tudom, hogy ennyi mindenre oda kell figyelnem, talán el sem vállalom az űrutazást, és megmondom őszintén, néha olyan erősen élt bennem a nosztalgia, hogy ismét a fallabdapályán dobáljam a gépradírokat, hogy az utazás előtt egy nappal pszichiáterhez kellett fordulnom. ´ azon a terapeutaúton indult el, hogy vajon gyermekkoromban vagy az előző életemben nyeltem-e gépradírt, mert megmondja őszintén, ő már a tizenhetedik század óta gyanakszik rám, amiért soha nem tudott szüleinek elszámolni az eltűnt gépradírjaival. Akkor bevallottam, hogy ugyan gépradírban nem utaztam, ám szívesen fogyasztottam tustintát. A tustintával nem tudott mit kezdeni, ezért inkább azt mondta, hogy megzsarol. Azt mondta, ha nem viszem fel az űrrakétát, és nem szállok le a Holdra, akkor ettől a naptól kezdve mindennap négyezer darab biankó lottószelvényt fog kézbesíttetni postai úton, plusz tudatja velem, hogy közel 800 ezer éven át kellene lottóznom ahhoz, hogy megfelelő statisztikai körülmények között és a nagy számok törvényének engedelmeskedve elérjem az ötös találatot - ám ezt a tényt ezúttal elhallgatja. 800 ezer év a játékszenvedély rabságában, még belegondolni is iszonyú, hapci, bocsánat, úgyhogy belecsaptam a terapeuta tenyerébe, és megkérdeztem, mit szólna, ha tbc-s lennék. Kiegyeztünk egy ikszben.
A kilövés napján már nem találkozhattam a családommal, azt mondták, ez is a genetikai rehabilitáció része, majd miután megebédeltünk, tejfölös bablevest és füstölt csülkös sóletet, beszálltunk az űrrakétába.
Már folyt a visszaszámlálás, 25, 24, amikor, óóó, én banán!, a fogkefémet otthon hagytam. De már láttam is magam előtt a cipőtisztító kefét, ami a rakéta alapfelszereltségéhez tartozott, igaz, kicsit kisebb fogkefét használok, és főleg tévénézés helyett, médiumot.
Zéró, mondta a visszaszámláló, s abban a szent minutumban újra kinyílt az űrkabin ajtaja, s ott állt életnagyságban Mónika Lujinszki és Németh Miklós gumifigurája, felém nyújtották kezüket, s benne a remek alakításért járó első díjat, egy sok tagból álló 14,5 méter hosszú rakós botot és a díjhoz járó dzsekpotbónuszt, öt liter előhűtött, ánizsízű csontkukacot.
