Hogyan képzel el az olvasó egy öngyilkos merénylőt? Szegény, tizenéves és képzetlen? Ez közel sincs így. Efraim Benmelech és Claude Berrebi a 2000 és 2005 között Izraelben (és Palesztinában) öngyilkos merénylők jellegzetességeit vizsgálta a Journal of Economic Perspectives folyóiratban nemrég megjelent cikkében. Eszerint az öngyilkos merénylők jelentősen képzettebbek, mint az átlagos palesztin. A mintában szereplők 18 százaléka tanult tovább a középiskola után, ami jóval magasabb, mint a teljes lakosság 8 százalékos aránya. De nemcsak képzettebbek, hanem kevésbé szegények is, mint az átlagos palesztin. A tipikus öngyilkos merénylő ráadásul fiatal: az átlagéletkor 21 év. Mi magyarázza ezt az esztelen pocséklást, hogy éppen ezek a középosztálybeli fiatalok áldozzák fel magukat?
Sokszor érik olyan kritikák a közgazdászokat, hogy csőlátású módszereikkel nem képesek a valóban fontos jelenségek elemzésére, magyarázatára. Hiszen hogyan várhatnánk el a közgazdaságtan egydimenziós, szélsőségesen racionális emberétől, hogy fontos értékek mellett kiálljon, áldozatot hozzon másokért, vagy ne csak az anyagi értékeket hajhássza? Mit mondhat az ilyen tudomány napjaink olyan fontos jelenségeiről, mint a terrorizmus, aminek látszólag semmi köze a racionalitáshoz? Persze racionalitás és racionalitás között van különbség. A közgazdászok által eszközként használt racionalitás nem jelent megkötést arra nézve, hogy mennyiben értelmesek, hasznosak valakinek a céljai. A racionalitás "csak" azt jelenti, hogy az emberek külső korlátaik között próbálnak minél közelebb kerülni a céljukhoz. Induljunk ki például abból, hogy az emberek szeretnek minél többet keresni, és persze minél kevesebbet dolgozni. Ekkor megvizsgálhatjuk, hogy bérük változása hogyan hat az általuk ledolgozott időre vagy a jólétükre. Ha az általunk vizsgált egyén egy közgazdász-kutató, akkor olyan témát választ, amiben viszonylag kevés munkával sokat lehet publikálni. Ugyanilyen módon lehet feltételezni azt is, hogy valakinek minél több más népcsoporthoz tartozó ember meggyilkolása a célja, s elemezhetjük, hogy a különböző tényezők változása milyen módon hat a viselkedésére. Hasonló módon használható a nyereségét maximalizáló vállalat modellje a terrorszervezetek vizsgálatához is. Mint a munkapiac - a munkavállalók a merénylőjelöltek, a munkaadók a terrorszervezetek.
Mit mondhat tehát a közgazdaságtan arról, hogy miért pont a középosztálybeli fiatalok válnak öngyilkos merénylővé? Könnyebb valamiért meggyőzni az egyetemen tanuló fiatalokat a szélsőséges iszlám nevében elkövetett merényletek hasznosságáról? Vagy - mint egyébként a legtöbb munka esetében - a magasabb képzettségű emberek jobban tudnak "dolgozni", több áldozatot szednek az általuk elkövetett merényletek? Benmelech és Berrebi adataiból kiderül, hogy a terrorszervezetek általában a jobban képzett merénylőket bonyolultabb és komolyabb célpontok megtámadására osztják be, vagyis nagyobb számban találjuk őket a városok és a civil célpontok ellen támadók között. Erre legismertebb bizonyíték természetesen a szeptember 11-i támadássorozat, ahol a támadók magasan képzettek és viszonylag idősek voltak. Ugyanez igaz az Izraelben legtöbb áldozattal járó merényletek elkövetőire is - a cikk "Top Five" öngyilkos merénylő című táblázata bizonyára sokat elárul a szerzők érzelmi világáról.
Valóban több áldozattal járnak a magasabb emberi tőkével rendelkező terroristák akciói? A cikk statisztikai elemzése igazolja e feltételezést, de csak a bonyolultabb akciók esetében: a falvakban vagy a katonai célpontok ellen ugyanolyan hatékonyak az alacsonyan képzett merénylők is. De miért kell magas szintű tudás ahhoz, hogy az ember nagyobb kárt okozzon egy bombával a dereka körül? Az oktatás melyik aspektusa számít a terrorizmusban? A szerzők szerint alapvetően két dolog fontos. Egyrészt az oktatás olyan alapképességeket alakít ki, amelyek segítik a merénylőket az ilyen helyzetekben hozott döntésekben: például össze tudják hasonlítani az abból származó hasznot, hogy egy megállóval közelebb jutnak a zsúfolt belvároshoz azzal a költséggel, hogy esetleg elkapják őket út közben. Ezek az eredmények egyébként meglehetősen hátborzongató módon támasztják alá azon felismeréseket, hogy az alapvető számolási és szövegértési képességek még a viszonylag egyszerű foglalkozások esetében is lényeges hatással vannak a munka hatékonyságára. A szerzők másik érve, hogy a jobban képzett embereknek eleve olyan tulajdonságaik vannak, amelyek vonzóak "munkaadójuknak" - például elkötelezettebbek és megbízhatóbbak. Ezt alátámasztja az is, hogy a jobban képzett és idősebb merénylők ritkábban gondolják meg magukat a merényletek előtt.
Mindezek alapján a Nobel-díjas közgazdász, Gery Becker és Richard Posner - egyébként éppen egyik kurrens és nem kissé polgárpukkasztó, Az öngyilkosság közgazdaságtana című kutatásuk keretében - munkapiaci eszközökkel elemzi a helyzetet. A "munkaadó" terrorszervezetek nyilván szívesen fogadják a magasabban képzett merénylőket, hiszen nagyobb elkötelezettséget és hatékonyságot várhatnak tőlük. Az ilyen "munkavállalókból" természetesen kevesebb van. Ráadásul ők is csak valamilyen nagyon fontos feladat elvégzése közben hajlandók feláldozni az életüket, hiszen egyébként meglehetősen jól élnének, vagyis nekik vonzóbb az evilági élet mint alternatíva. Így alakul ki e speciális piac egyensúlya: a jól képzett merénylők kapják a bonyolultabb feladatokat, a rosszabbul képzettek pedig a kevésbé fontosakat. Ezért használható a munkagazdaságtan "összepárosító" modellje a terrorizmus elemzésére.
A részletes adatgyűjtés és a statisztika rámutat tehát, hogy nem a nyomorultak, hanem éppen a fiatal középosztálybeli fiatal palesztinok közül kerülnek ki a terroristák. A képzettség kulcsfontosságú - a képzettebb emberek nagyobb pusztítást tudnak véghezvinni. A racionális terrorszervezetek ezzel pontosan tisztában vannak, és ki is használják. Persze nemcsak a terroristák racionálisak, hanem a közgazdászok is. Talán az sem kizárt, hogy túl sok közgazdász foglalkozik a terrorizmus kutatásával, hisz ebből viszonylag kevés munkával sok kutatási támogatásra és jó publikációra számíthatnak szeptember 11. óta.
