K. Ágival járt először Prágában, 1964-ben. Ági az utazást is úgy szervezte meg, ahogy a tudományos munkáját: semmit sem akart figyelmen kívül hagyni. Így sorra végiglátogatták az útikönyvben kiemelt nevezetességeket a "Kisoldaltól" az Altneuschulig, az U Flekútól a Svejk-vendéglőig, a végén még a fehérhegyi csata emlékhelyére is elzarándokoltak. Mindkettőjüket elbűvölte a csodálatos város, ahol az ember a barokk városrészből 19. századi polgárházak közé keveredik, majd nyomban egy középkori téren találja magát. K.-t azonban leginkább az utcák apró, faragott kockakövei lelkesítették. A pesti házban, ahol lakott, a tatarozás során feltörték az angol mozaikot, és otromba járólapokat raktak a helyére. - Nézd - mondta K. Áginak -, ezen a városon mintha nem ment volna át a szocializmus.
1986 tavaszán a Beszélő két szerkesztője, Saci, azaz Szilágyi Sándor meg K. New Yorkban kezdett arról tanakodni, miképpen lehetne emlékeztetni a várost és a világot, hogy harminc éve Budapest utcáin forradalom volt. Magyarok, szlovákok, csehek, lengyelek emlékezzünk meg együtt az évfordulóról - javasolta Saci. Mondjuk ki, hogy a magyar forradalom közös hagyománya Kelet-Európa demokratikus mozgalmainak. Tamás Gáspár Miklós, aki ugyancsak New Yorkban tartózkodott, nyomban megfogalmazta a felhívás angol szövegét, Jan Kavan pedig, a Londonban élő cseh emigráns (később a Cseh Köztársaság külügyminisztere) vállalta, hogy összegyűjti a csehszlovákiai és a lengyel aláírásokat, országonként húsz-huszonöt nevet.
Közeledett az évforduló, Londonból azonban gyéren érkeztek a hírek. A csehek még vitatkoztak a szövegen, az aláírások is lassan gyűltek, pedig már szeptember volt. A felhívás Nyugaton hátrahagyott kéziratát az egyik ismerőse csacsi módon postán küldte el K.-nak. A feltépett borítékra ráírták: "Rongáltan érkezett", azaz nemcsak elolvasták, hanem tudatni is akarták K.-val, hogy elolvasták. K. elhatározta, kihasználva a helyzetet, hogy a barátai többségével ellentétben az útlevelét nem vették el, elutazik Prágába, Varsóba, és a helyszínen próbálja véglegesíteni a szöveget meg az aláírók listáját. Ezúttal leküzdötte szószátyárságát, nem beszélt a tervéről. Dalos Györgytől és Kis Jánostól olyan prágai, illetve varsói ismerőseik címét kérte, akik vélhetően nem állnak folyamatos megfigyelés alatt, de meg tudnak szervezni egy találkozót vezető ellenzékiekkel. Jegyét az elutazása előtti délután a Keletiben vette meg. A határon simán átjutott. Prágában a Központi pályaudvar előtt ott álltak a Pestről is ismerős illegális szobakiadók, K. kinézte közülük a legszegényesebb külsejűt. Szobája csupán egy függönnyel volt elválasztva a háziakétól, a fürdőszobát egy lavór jelképezte, viszont olcsó volt, és kicsi a valószínűsége, hogy vendéglátója az StB. ügynöke.
A Dalos által adott címen egy fiatal nő nyitott ajtót. Jöjjön vissza este kilencre, kérte K.-t, addig megpróbál kapcsolatot találni a chartásokkal. 1964 óta mintha Prága érintetlensége is elveszett volna. Az Óvárosban a házakat állványerdő borította, de a tatarozás leállt, az állványok ránőttek a városképre. A szovjet csapatokkal a kedélytelen kelet-európai szocializmus is bevonult Prágába.
Este K. megkapta a címet, másnap délután kettőre kellett odamennie. A lakásban két férfi meg egy jóval fiatalabb nő várta. K.-t szótlanul bevezették a fürdőszobába, kinyitották az összes vízcsapot, csak ezután mutatkoztak be. Az egyik Jirí Dienstbier volt, a másik Petr Uhl, a nő Anna Sabatova, Uhl felesége. A felhívás rendben van, mondta Dienstbier, a szöveget végül mindenki elfogadta, legalább húszan aláírják. Most sajnos, mondta az órájára pillantva, mennie kell, amióta kiengedték a börtönből, fűtőként dolgozik, négykor kezdődik a huszonnégy órás szolgálata. Találkozzanak másnap az ő környékükön, ajánlották Uhlék. - Egy kávéházban? - csodálkozott K. Hiszen ott megfigyelhetik őket. Petr legyintett. K. kezdte magát otthonosan érezni: hiába a sok év börtön, a konspiráció itt is olyan lazán megy, akár odahaza. De akkor vajon miért kellett elbújni a sötét fürdőszobában? A kávéházban újabb meglepetés érte: Anna meghívta, menjenek fel hozzájuk, ott meg is reggelizhetnek. Aztán kiderült, hogy a lakásuk éppen szemközt van a kávéházzal. Kényelmesebb helyről az StB.-tisztek nem is ellenőrizhetnék, mikor mennek, mikor jönnek, ki jár hozzájuk.
Másnap K. továbbutazott Varsóba. A további konspirálás értelmetlennek tűnt, egyszerűen felhívta Wojciech Maziarskit, az egykori magyar szakos diákot, akit a SZETA-val való kapcsolata miatt 1981-ben kitoloncoltak Magyarországról. Adam Michnik épp Gdanskban van, mondta Wojtek, nem is jön vissza a napokban, Kuron pedig csak másnap ér rá. Délután K. elment a kis óvárosi utcába, ahol Geremek lakott, a professzort azonban csak későbbre várták haza. K. elvillamosozott a templomba, ahol Popieluszko misézett és prédikált. A templom a pap meggyilkolása után zarándokhellyé vált, az emlékhelyen hétköznap délután is több százan imádkoztak.
Waleþsa meg ő nem írják alá a felhívást - mondta Geremek -, a kormánnyal folytatott tárgyalások eredményre vezettek, holnap a politikai foglyok nagy részét szabadon engedik, az aláírás most barátságtalan gesztus volna. - Kuron másnap legyintett. - Hülye, mormogta, Adam meg én aláírjuk. Hány aláírást akarsz? - Körülbelül huszonötöt. - Meglesz! Wojtek majd eljuttatja hozzád a neveket. - Aztán faggatni kezdte K.-t, mennyire támogatja a magyar ellenzéket a munkásság. K. úgy vélte, Kuron ugratja, hiszen pontosan tudhatta, hogy Magyarországon nyoma sincs a Szolidaritáshoz hasonló mozgalomnak. - Ha téged letartóztatnának - kérdezte -, sztrájkba lépnének a munkások? - K.-nak röhöghetnékje támadt. - Az baj - mondta Kuron komolyan. - Akkor védtelenek vagytok.
Időközben a magyar állambiztonság is felébredt. "'Szeges' fn. [ez volt K. fedőneve az állambiztonsági iratokban] célszemély az elmúlt napokban Prágába utazott. Hazatérése f. hó [szeptember] 15-én várható" - írta a Napi Operatív Információs Jelentés. Az információhoz intézkedés is társult: "hazatérésekor elrendelik fokozott vámellenőrzését". Ezt megtehették, K.-nál semmi sem volt. A felhívást az évfordulón egy sor nyugati lap közölte, a londoni Times azt írta, lehet, hogy egyszer Kelet-Közép-Európa függetlenségi nyilatkozataként fogják számon tartani. Hát ez azért nem jött össze...
K.-t október elején, egy pénteki napon "útlevélügyében" behívták az útlevélosztályra. - Kérem az útlevelét! - mondta a jól megtermett Koltai százados. Nincs nálam - mondta K. - Nem írták, hogy hozzam el. - Akinek útlevélügye van, annak az útlevelét is be kell hoznia - magyarázta jóságosan. - De nekem nincs útlevélügyem - felelte K. Aztán megkérdezte: - Mégis miért kellene az útlevelem? - Azt majd akkor mondjuk meg, ha itt lesz az útlevél! - Jó - bólogatott K. -, akkor most a hét végén elutazom Pozsonyba. - Koltai egyszerre nagyon hivatalos lett: - Ne tegye - mondta. - Azt ugyanis meg tudnánk akadályozni. - K. hétfőn szép engedelmesen bevitte a címeres könyvecskét, de a zakója belső zsebébe becsúsztatott egy bekapcsolt magnót. Az útlevélkezelő hölgy átvette az útlevelet, cserébe átadott egy határozatot: K.-t öt évre, 1991. október 1-jéig kizárják a külföldi utazásból, minthogy külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított. - Mi volt a nem méltó magatartás? - kérdezte K. - Tudja azt maga nagyon jól - felelte az útleveles hölgy, aki még annyit sem tudott, mint K. Egy idő után a háttérben ülő Koltai megunta a társalgást, felmagasodott a székéről. - Nézze, K. úr, nem akarunk azzal dicsekedni, hogy mindent tudunk, amit maga külföldön művelt. De amit tudunk, az is elég!
