Egotrip

Hogy - némi évezred végi köntösbe bújtatva - a Glass-Steagall iránti feltétlen elkötelezettség szava is megszólaljon (ha már Várhegyi Éva három hete megszólított), azt kell látnunk, hogy a világ folyásáról és jövőjéről az aktuális trendek, illetve az emberiség pillanatnyi elmezavara alapján véleményt alkotni kockázatos dolog. Így a pénzügyi szuperáruházak (eu nyelven: az univerzális bankok) korszakában azt gondolni, hogy a világ ebbe az irányba megy, és most már a Glass-Steagall (a befektetési és kereskedelmi bankokat elkülönítve szabályozó és a két beterjesztő honatya nevére keresztelt amerikai törvény) felszámolása is feltette az i-re a pontot, olyan hiba lenne, mint pár évtizede azt mondani, hogy a befektetési bankok és a kereskedelmi bankok örökre elkülönülten fognak működni. Nos, nem így van. De kérdezem én, hány univerzális bankkal találkoztunk ebben a jó germán, eu-ba hanyatló és annak szabályozási hamburgerén tengődő Magyarországon, ahova a Glass-Steagall még be sem igazán tette a lábát, és már ki is hajítottuk. Úgy tűnik, eggyel sem, mert miként az emberrel általában, úgy a bankvilágban is az történik, hogy nem a szándékok, hanem az adottságok határozzák meg a mozgásteret. A sok univerzalitásra aspiráló játékos közül csak kevés és valószínűleg csak az igazán (újabb buzzword) globális szereplők kerülnek a cél közelébe. A többieknek marad a niche-play, vagyis a szegmensben való nyomulás. Az élet a végeken.

Nagyjából egy időben avval, hogy a Küküllő utca szilárd burkolatot kapott, s így elvileg bekövetkezett az a régen várt, paradicsomi állapot, hogy nem derékig érő, iszapszerű sárban, oldalsó középtartásban, félig úszva, félig meg evezve kell az átkelést megvalósítani, mint kellett addig, ha az ember megszomjazott, a szemben levő kisbolt áldozatos és önzetlen támogatásunk dacára bezárt, csődbe jutott, így az aszfalt gyakorlati haszna mégsem lett nyereségként megélhető realitás. A rács előtt a válságstáb már reggel összeállt, gondterhelten, fejvakarva tanácskoztak a jelentősebb szponzorok. A csupán csak itt napi nyolc-tíz Holsten árát befektető kétdiplomás Bolygó elnézést kért a keresetlen szóért, de azon a véleményen volt, hogy baszhatjuk a betonutat, ha a rajta való áthaladás immár okafogyott, a jól menő műhelyét elszánt módon, szakaszosan az utolsó reléig áthordozó Kázmér bácsi könnyes szemmel hangoztatta, ez a hála, a köszönet a bolt részéről azért, hogy tíz éven át döfte - szinte szúrta és égette! - az ablak mögül óránként a hátát az asszony villámló tekintete, merthogy ott volt mindig, az kurvaég, és nézte, mint egy megtestesült gukker, azt neki a jelenlevők nyugodtan elhihetik. A biztosítási ügynök, aki - hangsúlyozná: igen neves - klientúráját áldozta fel, úgy, ahogy volt, komplett, az ivás oltárán az utolsó emberig, a Tescót kárhoztatta az előállt helyzetért, és nagy hirtelen nem is tudta volna megmondani, hány kuncsaft bizalmát élte fel nem máshol, de éppen itt, csak hogy ez a bolt megéljen, hány kemény órát töltött el e falak között lábon a féldecis kiszerelésű röviditalok - na azt adjon a Tesco, ha tud! - emberpróbáló frontjain, szótlanul tűrve az életről mint olyanról mit sem sejtő kismamák és nyugdíjasok megértőnek abszolút de nem mondható pillantásait.

Babarczy Eszter Hálózatháború című cikkében (MaNcs, 1999. december 9.) megtisztítja a sandaságoktól és magasabb szellemi színvonalra emeli Hankiss Ágnes koncepcióját, mely szerint országunkban két "hálózat", két "rivális kultúra" harcol egymással: a zsidó és a magyar. Ez csak úgy értelmezhető, hogy a szocialista, liberális, kozmopolita "hálózat" zsidó, a "nemzeti oldal" pedig magyar. Az ilyen felosztás fölöttébb kedvez a zsidóknak, hiszen századunk egész polgári kultúráját - mondjuk Karinthy mellé Kosztolányit és Tóth Árpádot, sőt Babitsot és Adyt is - a zsidó hálózatba sorolja. Különösen Babarczy Eszter felfogásából következtethető ki ez, hiszen ő a zsidókérdést, Hankiss Ágnessel ellentétben, nem politikai, hanem kulturális problémának tekinti. Eszerint tehát Csurka joggal kurziválta zsidóvá Esterházyt és Gönczöt. Én viszont nem tekintem nem-zsidó származású barátaimat zsidóknak, még akkor sem, ha kedvelik Ginsberget, vagy ha a Szent Korona körüli humortalan cirkuszról ugyanolyan lesújtó a véleményük, mint nekem. (A királyságról alkotott nézeteimet ugyanis az "Itt a nyilam! Mibe lőjjem?", továbbá az "Akasszátok föl a királyokat!" szelleme alakította ki, vagyis egy Petőfi nevezetű költő szelleme, akit - noha a világszabadságért rajongott - szintén nem tekintek zsidónak.)

A próbaút megvolt egy hete, ültem itt a büfékocsiban, akkor családostul, hogy fut a táj. Családi évfordulók, mikulás, prekarácsony és a Diósgyőr-MTK-meccs szerencsés egybeesése. Mondja az öcsém, köpködve a szotyolát, ne merészeljek szurkolni, három gyereke van, meg(íg)értem. Körülöttünk piros-fehér emberek, itt mindenki béközép, mindenki iszik, sört kizárólag Bőcs termékeit, avagy bort, pirosat, fehéret. Gólnál nem örülök, révedek a gyárkémények mögött sejlő Bükkbe. Mindenki ugráljon, aki zsidó, nem ugrál, végül is, hideg van, meg három gyereke az öcsémnek, mind fijú, és dijósgyőri futballisták szeretnének lenni, ha lesz még dijósgyőr, és futball. Ha nem, akkor barcikai, darts. Rúgunk még egyet, diszkréten csóválom a fejem, gólöröm az illegalitásban. Ha Frunzának lenne társa, elemeznek az utcán, de hát nincsen neki. Lehet hazamenni sárga villamossal, sárga busszal, szerdán jön a zete, addig is termel Bőcs talponállóvalót. Te, bemegy a gyárba, kérdem az öcsémet viccből, de már fordul is a busz a Marx, most nem tudom, milyen téren, te, ez bemegy a gyárba. Szombaton, háromkor. Műszakváltás van, ne hülyéskedj, gyár sincs. De a busz bemegy. A kedvemért, hogy láthassam a szalagavatónk helyszínét, Három étterem. Melyik együttes is játszott? Edda? Majd az érettségi találkozón megkérdem, egy hét múlva jövök, gondolom, akkor.

Újabban én nagyon kedves és szelíd ember bírok lenni, talán a Nagy Téli Ünnepek miatt; a kenyérre lehet engem kenni, fűvel-fával kibékülök, "ein guter Mensch, ein guter Mensch", ahogy a költő mondja. Mélyen magamba is néztem, s a gonosz, sanda gondolatokat mind-mind jól kiűztem onnan, ezzel járulok hozzá a keresztény Magyarország mielőbbi eljöveteléhez. E fordulatom gyümölcse az alábbi kis csokor, tessenek szeretettel fogadni.

A nemlét elkerülhetetlenül közeledő ténye olykor a megoldhatatlannak látszó helyzetek teljesen világos és egyértelmű megoldását adja. Mint például.

Négy körül keveredtem ki a Pesti Est Caféból, de előtte a Tütü Tangóban már jókora bolhát tettem az elefánt fülébe. Az Isten is üvöltött bennem, és én voltam a hab a torkán. Jók ezek a számon kérhető, szellős, de rövid mondatok. Nem szoktam ilyeneket írni.

Távolról halk csilingelés hallszik, csönd ereszkedik a világra, porka havak ősmagyarul esedeznek, a Kisjézus keresztényileg egyre nagyobbakat rugdos: elközelg az advent, a várakozás ideje. Ilyenkor a jóakaratú emberek lelkébe békesség költözik, vitás ügyeiket gyorsan rendezik, hogy nyugodt, tiszta szívvel állhassanak az Eljövendő kisded elébe. Ne maradjon senkiben tüske, harag, meg nem értés, ne álljon az közibénk, testvér lészen minden ember.

Egy szerkesztőségben dolgozom, ahol - mint minden egyéb szerkesztőségben, gondolom - érzéketlen barmok dolgoznak, ha például két hétig nem jövök be, mert izé van (névnap, mondjuk, vagy egyéb indokolt kéthetes toxikus részegség), ami indokolja, hogy ne, ne jöjjek be, nem mintha bármi is indokolná, hogy igen, de induljunk ki az alapesetből, amikor nem, nem jövök be, mert dolgom van, aztán igen.

Éppen karácsonykor lesz négy éve, hogy ezen a kéziraton kotlok, mint egy nagy gumistrucc, amelyiknek hiába dugják fejét a homokba, kicsúzlizza magát.

Stanko Poklepovic: Miért, ön szerint milyen a magyar foci?

Bill Clinton láthatóan megirigyelte a berlini fal ledöntésének tizedik évfordulóját ünneplő elődjét. ´ is falat döntött: csaknem napra pontosan az évfordulón írta alá az amerikai pénzügyi szektort felszabdaló falakat eltávolító törvénymódosítást.

Nagyapa 84 éves, saját bevallása szerint soha nem szerette a hülye embereket, márpedig, saját bevallása szerint, élete során nagyon sokkal találkozott. Olyan sokkal, hogy már eldönteni is képtelen, ki az, és ki nem. Ezért aztán többnyire kerüli is a társaságukat, már csak a saját halálán való gondolkodásnak él, a maga módján, illetve a szebb napokon cukrászdába jár kávézni, sétál és üldögél, ha van hely a parkban.

1996-ot írtunk. Egy ködös, nyálkás szeptemberi nap reggelén, amikor épp felborult a hormonháztartásom, vészesen lecsökkent a koleszterinszintem, sápadt voltam, a szívem kalapált, a nemi életem jó ideje akadozott, és nem találtam a szemüvegem, csengett a telefon. Csengjél, mondtam a plafonnak érzelmileg közömbösen, harag nélkül, türelmesen, mégis egy irányában, tartalmában karakteres habitusra valló lelki háttér bázisán, amelybe - megvallom így magunk között - a kommunikációra való igény momentán semmiképp sem tartozott bele. Hogy´ ráérnek, gondoltam az ágyban az ötödik perc táján, egyesek; közben meg - ahogy arra Parti Nagy Lajos rámutat: "elhúznak el fasorba legjobb éveink." Egy munkanapon, fűztem hozzá, felemelvén a nyomaték kedvéért a mutatóujjamat, merthogy nem tágított, makacs volt az illető. Nincsen ezeknek semmi dolguk, az a napi élettervük súlyponti eleme, hogy velem beszélgessenek? Egyszerre csak abbahagyta, jól van, nyugtáztam, s bár teljesen kialudt voltam, megpróbáltam ismételten becsukni a szemem. Mindig kinyílt, de én sem voltam akkoriban jóskapista elszántságilag, az megmaradt, a vasakarat, úgyhogy csak sikerült keresztülvinni a tervemet. Igen ám, de mire megvoltam a szememmel, megint rákezdte az a büdös telefon: édes istenem, sejtettem meg éles ésszel, ez csakis egy szerkesztő lehet, annak meg az elszántabbja úgysem hagy pihenni, míg föl nem veszem. Jó reggelt kívánok, Keresztury Tibor vagyok, nem vállalom.