Faldöntések
Bill Clinton láthatóan megirigyelte a berlini fal ledöntésének tizedik évfordulóját ünneplő elődjét. ´ is falat döntött: csaknem napra pontosan az évfordulón írta alá az amerikai pénzügyi szektort felszabdaló falakat eltávolító törvénymódosítást.
Éppen ideje volt már nyugdíjazni a 66 éves Glass-Steagall-törvényt, amely külön szervezetbe kényszerítette a kereskedelmi banki és értékpapír-kereskedelmi tevékenységeket. A falakat felhúzó 1933-as törvénynek a maga idejében, a nagy világválság után persze megvolt a szerepe: el akarta oszlatni az aggodalmakat afölött, hogy a bankok túlzott kockázatvállalással veszélyeztetik a betétesek pénzét, amikor az értékpapírpiacokon tevékenykednek. A nyolcvanas években, az amerikai takarékszövetkezetek sorozatos buktája idején azonban kiderült, más módon is el lehet veszejteni a betétesek nehezen összekuporgatott pénzét, és még Tribu Bt.-t sem kell alapítani. Elég, ha összeomlik az ingatlanpiac, és maga alá temeti a lakáshitelek fedezetét.
A Glass-Steagall Act mellé egy sor további olyan törvény sorakozott fel, amelyek egytől egyig a pénzügyi szektor megregulázását és a "túlzott" verseny korlátozását szolgálták, bár mint utóbb kiderült, inkább csak a pénzügyi innovációkat gyarapították. Például amikor kamattilalommal és kamatplafonokkal próbálták - úgymond a betétesek védelmében - korlátozni a bankok közötti versenyt, az amerikai találékonyság dicsőségére újabb és újabb banki termékek sora látott napvilágot. A bankok értékpapír-piaci tevékenységének korlátozása és az Egyesült Államokon belüli földrajzi terjeszkedésük akadályozása pedig arra késztette az amerikai bankokat, hogy jövedelmezőségük gyarapításáért más égtájakon terjeszkedjenek.
Az élet hamar túllépett a pénzügyi piacokat és intézményeiket gúzsba kötő regulációkon. A különféle pénzügyi termékek kezdtek oly mértékben összeérni (az "összenő, ami összetartozik" elv alapján), egymásba átjárhatókká válni, hogy mesterséges elkülönítésük csak a költségeket növelte, miközben a kockázatokat egyre kevésbé csökkentette. Ezért sem meglepő, hogy a mind kevésbé életszerű szabályozás mellett már vagy húsz éve megkezdődött a megkövült törvények gyakorlati eróziója.
No nem egyszerű áthágással, ahogy nálunk szokás, hiszen az amerikai törvénytisztelő nép. A falakon réseket ütő pénzügyi innovációk mellett mind gyakrabban egyedi felmentéseket lobbiztak ki maguknak olyan befolyásos intézmények, mint a J. P. Morgan, a Bankers Trust vagy legutóbb a Citicorp. Ezek aztán lassacskán a jegybank, a FED engedélyezési politikáját is átalakították: a nyolcvanas évek végétől kezdve a bankholdingok jövedelmének mind nagyobb hányada származhatott az értékpapír-üzletágból.
A pénzügyminisztérium szerepét betöltő Treasury már a Bush-kormány idején reformjavaslatot dolgozott ki az idejét múlt kötöttségek felszámolására, a politikusok ellenállása azonban 1991-ben még leküzdhetetlennek bizonyult. Pedig már akkoriban születtek nekrológok az értékpapír-szabályozásról. Ezek egyikét csak azért idézem föl itt, hogy bizonyítást nyerjen, az NDK-fóbia nem csak Clintont támadta meg: "Az értékpapír-forgalmazás szabályozásának sorsával kapcsolatban az embernek óhatatlanul az egykori Kelet-Németország jut eszébe: ebben az országban évtizedeken keresztül félelmetes hivatali apparátus működött, amely hónapok alatt összeomlott, amikor alattvalói egyszerűen kisétáltak fennhatóságuk alól." (A The Wall Street Journalban 1991-ben megjelent cikkét közli: M. Kohn: Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok. Osiris Nemzetközi Bankárképző, 1998.)
A pénzügyi szektort liberalizáló mostani pozitív döntés nemcsak az érdekeltek korábbinál is hatásosabb lobbizásának köszönhető, hanem az időközben világszerte felgyorsult deregulációs folyamatnak is. No meg az Európai Unióban felerősödő fúziós tendenciának, ami még az amerikai óriásokat is kellemetlen verseny elé állítja. Pláne miután a Deutsche Bank a Bankers´ Trust felvásárlásával nemrég megmutatta: nem áll meg az unió határánál, hanem csápjait az Újvilág felé is kinyújtja. Ráadásul az uniós szabályozás az "univerzális" német modellt tette magáévá, amely nem szervezettípusok, hanem a különböző tevékenységekkel járó kockázatok alapján próbál védelmi vonalakat felállítani a pénzügyi közvetítők bukása elé.
A magyar törvényhozás korábban sem húzott fel amerikai szilárdságú falakat a különféle pénzügyi közvetítők közé, hiszen például a magyar bankok leányvállalatként működtethettek brókercéget, befektetési alapkezelőt, nyugdíjpénztárat, biztosítótársaságot. A három éve újraírt pénzügyi törvények azonban nálunk is falat döntöttek: lehetővé tették a bankoknak, hogy közvetlenül is ellássanak befektetési szolgáltatásokat, a befektetési társaságoknak pedig azt, hogy hitelt nyújtsanak.
A berlini fal lebontása egy nagy, erős, bár korántsem problémamentes Németországot hozott létre. Az amerikai faldöntés pénzügyi óriásokat teremthet. Hogy milyen hatásokkal, azt nehéz előre látni. Tán Jaksity tudja; és ha tudja, biztos meg is írja majd.
