Keresztury Tibor: Keleti kilátások (A nagy hatású katica)

publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nagyjából egy időben avval, hogy a Küküllő utca szilárd burkolatot kapott, s így elvileg bekövetkezett az a régen várt, paradicsomi állapot, hogy nem derékig érő, iszapszerű sárban, oldalsó középtartásban, félig úszva, félig meg evezve kell az átkelést megvalósítani, mint kellett addig, ha az ember megszomjazott, a szemben levő kisbolt áldozatos és önzetlen támogatásunk dacára bezárt, csődbe jutott, így az aszfalt gyakorlati haszna mégsem lett nyereségként megélhető realitás. A rács előtt a válságstáb már reggel összeállt, gondterhelten, fejvakarva tanácskoztak a jelentősebb szponzorok. A csupán csak itt napi nyolc-tíz Holsten árát befektető kétdiplomás Bolygó elnézést kért a keresetlen szóért, de azon a véleményen volt, hogy baszhatjuk a betonutat, ha a rajta való áthaladás immár okafogyott, a jól menő műhelyét elszánt módon, szakaszosan az utolsó reléig áthordozó Kázmér bácsi könnyes szemmel hangoztatta, ez a hála, a köszönet a bolt részéről azért, hogy tíz éven át döfte - szinte szúrta és égette! - az ablak mögül óránként a hátát az asszony villámló tekintete, merthogy ott volt mindig, az kurvaég, és nézte, mint egy megtestesült gukker, azt neki a jelenlevők nyugodtan elhihetik. A biztosítási ügynök, aki - hangsúlyozná: igen neves - klientúráját áldozta fel, úgy, ahogy volt, komplett, az ivás oltárán az utolsó emberig, a Tescót kárhoztatta az előállt helyzetért, és nagy hirtelen nem is tudta volna megmondani, hány kuncsaft bizalmát élte fel nem máshol, de éppen itt, csak hogy ez a bolt megéljen, hány kemény órát töltött el e falak között lábon a féldecis kiszerelésű röviditalok - na azt adjon a Tesco, ha tud! - emberpróbáló frontjain, szótlanul tűrve az életről mint olyanról mit sem sejtő kismamák és nyugdíjasok megértőnek abszolút de nem mondható pillantásait.

Nagyjából egy időben avval, hogy a Küküllő utca szilárd burkolatot kapott, s így elvileg bekövetkezett az a régen várt, paradicsomi állapot, hogy nem derékig érő, iszapszerű sárban, oldalsó középtartásban, félig úszva, félig meg evezve kell az átkelést megvalósítani, mint kellett addig, ha az ember megszomjazott, a szemben levő kisbolt áldozatos és önzetlen támogatásunk dacára bezárt, csődbe jutott, így az aszfalt gyakorlati haszna mégsem lett nyereségként megélhető realitás. A rács előtt a válságstáb már reggel összeállt, gondterhelten, fejvakarva tanácskoztak a jelentősebb szponzorok. A csupán csak itt napi nyolc-tíz Holsten árát befektető kétdiplomás Bolygó elnézést kért a keresetlen szóért, de azon a véleményen volt, hogy baszhatjuk a betonutat, ha a rajta való áthaladás immár okafogyott, a jól menő műhelyét elszánt módon, szakaszosan az utolsó reléig áthordozó Kázmér bácsi könnyes szemmel hangoztatta, ez a hála, a köszönet a bolt részéről azért, hogy tíz éven át döfte - szinte szúrta és égette! - az ablak mögül óránként a hátát az asszony villámló tekintete, merthogy ott volt mindig, az kurvaég, és nézte, mint egy megtestesült gukker, azt neki a jelenlevők nyugodtan elhihetik. A biztosítási ügynök, aki - hangsúlyozná: igen neves - klientúráját áldozta fel, úgy, ahogy volt, komplett, az ivás oltárán az utolsó emberig, a Tescót kárhoztatta az előállt helyzetért, és nagy hirtelen nem is tudta volna megmondani, hány kuncsaft bizalmát élte fel nem máshol, de éppen itt, csak hogy ez a bolt megéljen, hány kemény órát töltött el e falak között lábon a féldecis kiszerelésű röviditalok - na azt adjon a Tesco, ha tud! - emberpróbáló frontjain, szótlanul tűrve az életről mint olyanról mit sem sejtő kismamák és nyugdíjasok megértőnek abszolút de nem mondható pillantásait.

De mit csinált mindeközben - kérdezheti teljes joggal - az az ember, akit én különösebb nagyképűség nélkül énnek nevezhetek, maguk azonban sok mindennek nevezhetik, állatnak vagy - mint az legújabban divatba jött -növénynek akár, de énnek semmiképp, viszont éppen most olvassák az utolsó egotripjét, hogy januártól a lap más oldalaira hajózzon át? Biztos beállt a kórusba busongani, gondolhatják egyesek, a részeges. Hát nem, kérem tisztelettel, egyáltalán nem ez történt, ezúttal nagyon tévedni tetszenek. Az igaz, hogy szomorúnak álcáztam magam, ám bánatom festett volt, kitervelt műbalhé, puszta szakmai fogás: nem szolgált az másra, mint hogy a törzsvevők bőrére s a maguk tájékoztatására kinyerjem a szituációból az anyagot. Épp ezért csak takarékon égettem a lángot, vakkantottam csupán ezt-azt nagy álságos módon, hogy adjam alájuk a lovat, de közben magamban kacagtam, nevettem, mondhatni hogy hahotáztam némán, mert hiszen én tudtam, amit nem tudhattak azok a megtört szemű, hontalanná lett emberek: hogy nekem kezdet az, ami nekik a vég, mivel éppen néhány napja indult el az újabb, általában egyesztendős absztinens időszakom. Ilyeténképp kisemmizett, hű társaim nem sejthették, a bolti csőd énnekem drámai helyett egyenesen égi jel - azt üzeni, járjam tovább egyenes derékkal a tiszta fejű, mértékletes, nem mulatós, hibátlan jellemek célirányos, szolid útját a Küküllő utca friss betonján egész a sarokig, majd kifordulva onnan is tovább: a testi egészség, a szellemi épség, a nemes gondolat, a felszabadult lélek, s nem utolsósorban az irodalom, valamint a társművészetek csillagösvényein. Előbb azonban egy vállalkozói igazolványt kellett szellemi tevékenységre aktuálisan kiváltanom.

Amikor beléptem az adott hivatali ajtón, keresett célszemély meredten fixált egy pontot a teljesen üres, hófehér íróasztalon. Döbbenetes, hajtogatta, mint aki láthatóan nem találja ezen az egyen kívül a szavakat, holott akarja, dolgozik, küzd érte, mindent elkövet. Tényszerűen hiányzott a kifejezés arra, amit ott lát. Remélem, hogy nem kell mondjam, mennyire megkap - mit megkap! felizgat! -az emberi nyomottság mindennemű változata, már a legapróbb jelzésekért is hálás vagyok, istenem, mormolom ilyenkor átszellemült képpel, végre valami/valaki, ami/aki a normálistól eltér, ettől a roppant piti, átlagos nagy szartól, amiben minden/mindenki olyan kiszámított, szürke, egyenesre gereblyézett, megfodrászolt, kiegyensúlyozott, így senki nem fog csodálkozni, ha most a nyílt színen őszintén bevallom, abban a szúrásban transzba estem, mint egy sámán, s felhevülve, félig ájult bámulattal ügyeltem, miként alakul az alkalmazott sorsa, merre fut ki a jelenet. A dologban azonban éppen az volt a csodálatos, a lelkesítő, a nagyszerű, hogy semerre sem mozdult hosszú percekig, vagyis hát hogy állni látszék az idő, azon belül a hivatali ügymenet. Döbbenetes, ismételte legalább hetedszer ez a sorból kilógó, rendkívüli ember, aki nyilvánvaló tévedésből töltötte csupán itt napjait, de később, hogy haladjunk, hozzáfűzte mégis: télvíz idején sosem láttam még ilyet. Közelebb hajoltam tapintatos módon, diszkréten, mint az úriemberek - avval a nem titkolt szándékkal, hogy tisztelettel csatlakozzam hozzá az üres asztal megrendítő lapját megtekinteni, kínosan ügyelve mégis, nehogy megzavarjam a gyönyörködést, megsértvén ezáltal a nézéshez fűződő emberi jogait, mert a józan életvitelnek köszönhető logikus észjárás talaján az jutott eszembe, még elballag nekem az ombudsmanhoz munkaidő végén, oszt´ akkor majd tényleg nézhetek.

Áhítattal, szívdobogva csodáltuk a simára csiszolt, hibátlan felületet, izgalmamban óvatosan feljebb toltam az orromon a szemüvegem, de közben persze már rég az járt a fejemben, megírlak, sutyerák! Te leszel az első, akire a kiállított igazolvány birtokában vállalkozom. Döbbenetes, mondta újra, amikor változatlanul nem láttam ott semmit, viszont már éreztem az arcszeszét, ám midőn az épp belépő újabb ügyfél egy intim szerelmi jelenet kibontakozására gyanakodott volna tudatlanul, az ő szemszögéből mégsem alaptalanul, felmászatott az ujjára egy utolsókat rúgó, igen satnya, alig vánszorgó katicát. Felállt, óvatosan menni kezdett az átélt élmény hatása alatt, s a bogarat a nyújtott ujján a titkárnőhöz kiszállítva valami mély, reménytelen lemondással, de már összeszedett, fegyelmezett méltósággal, mint aki látja bár a véget, mégis azt hiszi, hogy érdemes, elrebegte 1999 legnagyobb mondatát: Kínozgassa, kedves, egy kicsit.

Visítani tudtam volna hazafelé a gyönyörtől - ha a bolt előtt ott állnak még mindig, biztos elélvezek. Ez esetben úgy egy flekkel a búcsú is hosszabbra nyúlt volna, de nem álltak sajnos ott. Úgyhogy a viszontlátásra, csókolom.

publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk