Hülyeségek sorozata
A legutóbbi sétájáról mesélte, hogy a gyönyörű, őszi napsütésben nem talált szabad padot a parkban. Fiatalok mellé elvből nem ül, öregek mellé is csak akkor, ha ez fáradtsága okán elkerülhetetlen. Kinézett magának egy kalapos öreget, odakéredzkedett. A kalapos öreg, aki talán néhány évvel volt fiatalabb nála, azonnal beszédbe elegyedett vele, pedig a nagyapa csak ülni és nézni akart, dumálni egy szót sem. Ez meg, mondja nagyapa, mégis belekezdett. Egyből egy találós kérdéssel.
Maga szerint mi a különbség egy szamár és én közöttem?
Nagyapa arra gondolt, hogy semmi, de azt mondta, hogy nem tudom.
Hát az, folytatta a kalapos, hogy ha ki akarja nyalni a szamár seggét, akkor föl kell emelnie a farkát, viszont ha az én seggemet akarja kinyalni, nem kell fölemelnie a farkamat.
Nagyapa azonnal közölte vele, hogy nem normális, majd fölállt és elbicegett. Az viszont továbbra sem hagyta nyugodni, hogy idős ember létére hogy lehet valaki ekkora barom. Végül azt a következtetést szűrte le, mondta egykedvűen, valószínűleg ez az öreg azt hiszi, hogy hülyének lenni fiatalos és divatos, merthogy a mai fiatalok is elég hülyék, akik meg azt hiszik, hogy a hülyeségtől öregebbnek, tehát bölcsebbnek látszanak.
De azért, hogy nagyapa se maradjon ki a hülyeségből, a sajátjából, folyton új gyógyterápiákat keres magának, amivel korából fakadó bicegése, ha nem is gyógyítható, de valamelyest enyhíthető. Az első nagy hülyesége akkor kulminált, amikor egy öt éve nem látott barátjától elfogadott egy injekciós ampullát, ami állítólag javít a bicegésén, majd ezt a ampullát mindenáron be akarta adatni magának. Nem sikerült, az első orvos elhappolta tőle.
A sorozatos hülyeségek a közelmúltban tetőztek, amikor ismét egy gyógyászatban jártas ismerőse azt ajánlotta, hogy menjen el Tataházára, ott lakik egy professzor, aki pont az ilyen betegeket gyógyítja, és mindössze háromszáz forintot kér, speciális külföldi gyógyszerekkel dolgozik. Próbáltuk lebeszélni nagyapát, hogy gondoljon csak bele, mi ma az a háromszáz forint, hogy ki a franc gyógyít ennyi pénzért külföldi gyógyszerekkel, max. az, aki nem tudja, hogy mit csinál. De nagyapa hajthatatlan volt, mint egy pedál nélküli bicikli.
Elmentünk Tataházára. Szép régi épület, önsúlyuktól domborodó falak, fehérre meszelve. Aztán bent a rendelő: járóbetegekkel. Mindenki máshogy bicegett, közben a fölső sarokban szólt a tévé, mentek az életdús reklámok, alant meg néhány alvó beteg, a többiek bicegtek feszt, és valódi workshop alakult ki, ahogy egymás járókeretét, görbebotját izgatottan próbálgatták szerencsétlen öregek, akik mind enyhülést reméltek itt, háromszáz forintért; tiszta tvinpíksz.
Végre behívták nagyapát, vitte az életrajzát, egy nagy dossziényi vizsgálati eredményt. Bent az idős orvos (címzetes prof., ki volt írva) meg négy, azaz négy ápolónő. Hoppá! Négy! A doki bele se nézett a dossziéba, a röpke járáspanasz után valami kamion-légnyomásmérőt kötött a lábára, kimutatva, érszűkülete van. Nagyapa megrettent, alig bírtuk csillapítani, mondván, ugyan melyik 84 éves embernek nincs érszűkülete? A négy ápolónő sisteregve forgott körülötte. Bekenték a lábát egy krémmel, fenékbe szúrták egy injekcióval, fölírtak egy kenőcsöt, és már jöhetett is. Csak annyit kért még a doki a végén, hogy a következő öt pénteken feltétlenül jelenjen meg a rendelésen, különben karácsonyra leesik a lábfeje, ha nem, akkor is le kell majd vágni. (Én meg már nem nagyon bírtam tovább, és hozzátettem, az jó, tavaly úgyis eltörött a csúcsdíszünk, nagyapa lába pedig éppen megfelel.) Nagyapa kicsit betojt, ami rögvest gondolkodóba ejtette; ilyen ajánlatot még sehol nem kapott.
A fölírt kenőcs ugyanaz volt, mint amivel bent felkenték, egy tégelynyi száz forint, mondták a szomszédos gyógyszertárban. Van benne vazelin is meg egy kis illatanyag. Az injekciókat is innen szerzi a doktor úr, többnyire fájdalomcsillapítókat. És hát persze, az izgalmak ellenére nagyapa sokkal jobban érezte magát. Foglalkoztak vele egy kicsit, hülyét csináltak belőle sokadszorra, de hát azt is csak így lehet igazán, testközelből.
A hazafelé vezető úton nem sokat beszéltünk. A következő öt péntek délutáni programra gondoltam meg arra, hogy mi a francot találjak ki, ami még ennél a kezelésnél is nagyobb hülyeség, amivel visszarettenthetem nagyapát.
Lassan közeleg a péntek, nagyapa hallgat. Azt találtam ki, ezzel talán überelni tudom a doki hülyeségét, megmondom nagyapának, hogy ez a doki valójában nőgyógyász, és nem kizárt, öreg kora ellenére lehet, hogy az injekcióktól kicsit megnőnek a mellei, amik a trikó alatt lötykölődve még jobban zavarják majd az amúgy sem egyszerű, bicegős járásában. És gondoljon csak bele, amikor majd szivacsbetétes melltartókat szárítgat otthon a radiátoron, és egyszer csak valamelyik unoka véletlenül úgy köszön rá: szia, nagymama!
