Para

Kovács Imre: én

publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy szerkesztőségben dolgozom, ahol - mint minden egyéb szerkesztőségben, gondolom - érzéketlen barmok dolgoznak, ha például két hétig nem jövök be, mert izé van (névnap, mondjuk, vagy egyéb indokolt kéthetes toxikus részegség), ami indokolja, hogy ne, ne jöjjek be, nem mintha bármi is indokolná, hogy igen, de induljunk ki az alapesetből, amikor nem, nem jövök be, mert dolgom van, aztán igen.

Most panaszkodni fogok.

Egy szerkesztőségben dolgozom, ahol - mint minden egyéb szerkesztőségben, gondolom - érzéketlen barmok dolgoznak, ha például két hétig nem jövök be, mert izé van (névnap, mondjuk, vagy egyéb indokolt kéthetes toxikus részegség), ami indokolja, hogy ne, ne jöjjek be, nem mintha bármi is indokolná, hogy igen, de induljunk ki az alapesetből, amikor nem, nem jövök be, mert dolgom van, aztán igen.

Nos, ez elatt az időszak alatt senki sem locsolja a növényeimet, szarnak rá, hogy a könnyező pálma leszárad, de a begóniák is rohadnak, illetve bárcsak rohadnának, mert ahhoz víz kell, de ezek inkább kókadnak, nyalják a szart, a fikusz pang, a zöldike hánykolódik, a miskolci - általunk Kereszturynak becézett - virág pedig virul, de biztos azért, mert ő különösen élvezi a nélkülözést, direkt jó neki, ha megtapossák, nem locsolják, belehánynak a cserepébe, belenyomják a csikket, kávézaccot kevernek a földbe, majd azt nyilatkozzák a csatornáknak, hogy a giliszta jót tesz a földnek.

Pontosítok.

A miskolci virág kifejezetten szereti, ha szöges cipővel átrohannak rajta, majd ragasztózó helyi tahók, akik kifejezetten keresik a Köztársaság tér enyheit, hogy áldozzanak szenvedélyüknek, mikor is centrumos zsákot szorítanak szájuk elé, majd belélegzik azt, amit egy centrumos zsák adhat (nem igazán sok, lássuk be), de elfekszenek a gyökerei fölött, még élvezi is, ilyenkor emlékezetes kacsokat növeszt, segédhajtásokat, amelyeken újabb levelek meg bimbók, hogy rohadjon meg minden elmélet, főleg a zöldségekről, de most mégis inkább a növényeimről szólnék.

A növényeim egyszerű, természetes - nem igazán szerkesztőséghez szoktatott - zöldek. Szeretik, ha szeretik őket, és én szeretem őket, mert valahol a széles spektrumú antibiotikumok mögött, ahol a francia filmekből ismert, de nem szeretett ismeretterjesztő nyafog, bennem is rejtezik egy ember, egy dalia.

Ilyenkor bejövök - ők azt hiszik, cikket írni - megöntözni a növényeket, és oda-vissza járok az alacsony csaptól a szobáig, mert alacsony bizony a csap, ahol csak feles kólásdobozokat lehet teleengedni vízzel, aztán fordulni nyolcszor, de néha kilencszer is.

publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk