Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Mi leszel, ha nem leszel?)

publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A nemlét elkerülhetetlenül közeledő ténye olykor a megoldhatatlannak látszó helyzetek teljesen világos és egyértelmű megoldását adja. Mint például.

(pályaválasztási tanácsadó halottaknak)

A nemlét elkerülhetetlenül közeledő ténye olykor a megoldhatatlannak látszó helyzetek teljesen világos és egyértelmű megoldását adja. Mint például.

Úgy a nyolcvanas évek derekán, nem, inkább úgy mellmagasságban járhattunk, mikor kora délután egyértelműen becsöngettek hozzám. Egy jól öltözött, nyakkendős, határozott felállású férfi állt az ajtóban, bemutatkozott, majd bemutatta állambiztonsági igazolványát is, és kérte, hadd váltson velem néhány szót, s ha lehet, ülve. Udvariasan beengedtem, mint rókát a tyúkólba. Hangulatfestő baráti elemként megjegyezte, milyen gyönyörű ez a bachi zene, igen, mondtam, s bizonyosra vettem, még soha nem hallgatott Sztravinszkijt. (Egyébként nem ezt mondta, de ilyen kegyetlen a sors, most azt mond, amit én akarok.) Néhány kérdést feltett az életrajzomból, a jó válaszokért nem kaptam csokit, csupán konstatálta, igen, én vagyok az, egyébként pedig tud rólam mindent. Talán mégsem, válaszoltam, különben nem keresett volna fel. (Persze ennyire azért nem voltam nagylegény, inkább folyt rólam a víz, mintsem beszéltem, történelmi tapasztalataim nem lévén, nem tudtam, mi ez a helyzet, csak annyit éreztem, rossz, baromi rossz. Izzadtam tehát, de a könnyebb érthetőség kedvéért itt párbeszédeket is írok, mert azért csak mondtam valamit.) Hamarosan rátért a tárgyra, a lényegre, és megkérdezte, vajon lenne-e kedvem minden hónapban egyszer találkozni vele, és elbeszélgetni a rendőrség zárt épületében, abszolút kötetlenül. Aha, a zárt épületben kötetlenül, gondoltam. Nem válaszoltam, mert beleegyezni nem akartam, nemet viszont azért nem mondtam, mert érzésem szerint dramaturgiailag a pisztoly előrántása következett volna. Aztán mégis nyökögtem valamit: "Nézze, én nem nagyon beszélgetek senkivel, én író vagyok, értse meg, nem szónok, és magányosan élek, értse meg, magányosan, mint a magánhangzók." Maga író, csodálkozott, hát nem egy művelődési házban dolgozik? Bonyolult az élet, mondtam, főleg így a kezdetén (majd a vége egyszerűbb lesz), művházban dolgozok, diploma szerint matek-fizika tanár, de író vagyok. Hát akkor sokat tudna nekem mesélni, havonta, forszírozta tovább, mesél, mi meg segítjük a pályán. Oszt´ ugyan hogyan, kérdeztem, én bízok annyira magamban, hogy ne szoruljak segítségre. ", de naiv maga, mondta. Az lehet, mondtam, de ha nincs az embernek rendes önfejlődése, mert belekuszálnak, akkor soha nem fogom megérteni, mit is csinálok. Lehet, mondta, ha egyáltalán lesz rá módja. Ezt hogy érti, kérdeztem. Na, most magára hagyom, gondolkozzon, és vigyázzon, nagyon vigyázzon magára, ön egy értékes ember, mondta, az értékest fenyegetőleg. Tudom, mondtam már az ajtóban, ezért is nem akarok magával találkozni, vegye úgy, hogy ebbe belehaltam, azzal bevágtam az ajtót, és vacogni meg nyüszíteni kezdtem. De többet nem tolta oda a képét, meg hát jött a rendszerváltás, és néhány lidérces emlékezésen kívül feledésbe is merült ez a homály-brutál.

Legközelebb kísértetiesen hasonló érzés akkor fogott el, amikor beállított hozzám egy középkorú nő (ez már rendszerváltás után), és azt mondta, egy pályaválasztási tanácsadó könyvet szerkeszt, és azt az információt kapta (nem tudni, kitől), hogy én elég jól tudnám definiálni az író fogalmát meg a pálya fogalmát. Na, gondoltam, most megint nagy bajba kerülhetek. Már csak azért is, mert, tudtommal, pályaválasztási tanácsadóban soha nem szerepelt még az írói pálya, főként annak okán, hogy íróképzés nálunk nincs, tehát olyan, hogy diplomás író, kerülendő. Mondtam is a nőnek, hátha kibújtatom a szögét a hálózsákból, de ebben nem érzett semmiféle ellentmondást, mondván, látja, maga is író, mégse tanította rá senki, és hátha, ekképp, valakinek kedve támad írónak lenni. Na, ugye, akkor ott volt a szemem előtt a tanácsadó könyvbe gebedő deák, aki szerény fogalmazásom szerint dönt, hogy író legyen vagy más. Végül úgy döntöttem, hogy meghatározásaimmal megpróbálom elvenni a deák a kedvét, s ha ezek után mégis írózni akar, lelke rajta, ha viszont szépen unszolnék bárkit, hogy legyen író, hogy milyen rózsás hivatás, utóbb rajtam verné el a port. Így aztán akkori elképzeléseim szerint az elmúlás státusa felé vettem az irányt, mondván, az emberi élet végességének dramatikája alapján válik súlyozhatóvá az írói beszéd. A nő fél óra alatt teljesen lelombozódott, már-már könnyeket eresztett, mikor megjegyezte, ezek szerint író csak az lehet, aki már halott. Éreztem: tehát jól fogalmazok. Aztán visszaolvastattam vele a jegyzeteit, majd segédletként hozzátettem: az itt elmondottak tapasztalatait szerintem nyugodtan kamatoztathatná a temetkezési vállalkozó pályaképénél is. Lehet, lehet, mondta, aztán úgy eltűnt, mint egy titkos ügynök, aki Bach és Sztravinszkij zenéjével piheni ki gyötrelmes kudarcait, hogy aztán fodrászhoz menjen, s ott, miközben a fodrász hajában a választékot keresi, valami eskü szövege ugrik be neki, hogy is van?, meddig is tart ez?: amíg a halál el nem választ?

publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk