A 395.
Mottó:
MaNcs: Nézhetetlen.
SP: No látja.
Nézhetetlen, persze. Tévén, mer´ hogy hang is van. Ki már nem is megy ember, ha magyar, pedig. Reméltem a minap, megúszom, de nem. A járdára, magyar, ki kell menni, kutyaszar, a miénk, bele kell lépni, hókupac, velünk tart, bele kell törülni. Telefon: akkor hol és mikor. Találkozunk. Hív Y., egy újságba írunk és egy csapatnak szurkolunk, neki már mindegy, át van fagyva, horgászik. Eddig azt hittem, csak kitalálja, rosszabb. Mondom, a tévé is adja, kályha duruzsol, gyerek az ölben, elvan az ember az ólban, szünetben kapura (kisszobaajtó) rugdosok neki (a gyereknek), családi idill, mi kell még. A kis, polgári Magyarországért. Ne hülyéskedjek, akkor az Oktogonon, utolsó villamos, kocsi. Majd onnan integet. Jó. Mondom a gyereknek, nézd meg apát a tévében, majd integetek. Anyja most se szól, hozzám, jólesne pedig, hát menj, ha menned kell, simogatná le vállamról a havat, ha megjövök. De nem, jövök.
Hideg van, lesz, pálinkám nincs, veszek rumot, tea-. Három villamos el, nekem már elegem van, Y. integet, át is kell szállnunk. A tévében már a reklám megy (amit te nem nézel), amikor a villamosból arcunkon át belebámulunk a Fiumei úti temetőbe, már égnek a fények odaát, a pályán. Y. hiteget, reményget, szeretet, valami meglepetést készített, a´szem házipálinka, de nem. Köszönöm, én nem, kevés vagyok és öreg és hagyományőrző, míg ő boldogan szív végig a Sport utcán. A mi kis szenvedélybetegségünk, az igazi, hogy sietünk itt a Sport (zsák)utcában egy tévében is nézhető, ámde nézhetetlen magyar futballmeccs örömei elé nézve, november végi mínuszokban, ez a szívás, két felnőtt ember, mit tehetünk, mert mi ittszü lettünk, ezaha zánk, sietni kell, már megy a meccs (amit te nem nézel). És még meg kell találnunk az ingyenjegyárust, hogy be tudjunk menni. Én ugyan nem, motozás van, kabátzsebemen rumdudor, mégis haladnom kéne az ifjúkorral, egy szippantás, ki veszi észre a bejáratnál. Ne járjak úgy, mint Csepelen, jó régen volt, kikaptunk háromnullra, decemberben és hóban nem engedtek be a kétdekással, mondtam pedig, beosztom, megkínálom a körülöttem didergőket, öntse ki!, akkor inkább meginnám, azt hitték, viccelek. Hagyjam el a sporttelepet, hagytam. Minden bejáratnál személyi motozás, mi van itt, fradimeccs?, tényleg ki kellett innom a göngyöleget, minek következtében az első zsidózásra kérdőre vontam, majd futásra fogtam, az első kocsmáig. Nem bántam, már nullkettő volt, a rum, mert akkor is az volt, olcsóbb, mint Felsődobszán. Egy félidő a Kapufában, Béke tér, békeidők. Nade most. Hogy´ jutok be, szívem fölött nem lapos az üveg. Hadicsel. Ami, mondjuk otthon, duruzsoló kályha mellett, a nézhetetlen tévé(meccs) előtt nem jut soha eszembe. Üveget sapkába, sapkát zsebre, kezeket ártatlanságot mímelve föl. Undok kezek vattameleget tapintanak, mehet, Y. bezzeg a boldogsággal tüdejében-vérében fölnéz az eredményjelzőre, ötnullra vezetünk, minek ide már a butameccs, holott. Beállítom a csempészett szeszt a hóba, duruzsoló kályha mellett, miközben megy a nézhetetlen meccs, bajos volna, belemerülök, a hóba és a nézhetetlen magyar fociba. Rúgunk két nézhetetlen gólt, de. Közben kilencszer megy el a 37-es villamos, és megjön tizenegyszer. Eldöcög négy teher-, elzötyög tíz személy-, elhúz öt gyorsvonat, elzúg két intersziti. Eliramlik az élet, közben. Felhők is fenn az égen, biztos, a reflektoroktól nem látom, nézhetetlen. Föl se nézek. Követem a labda útját. A Fiumei úti temetőben nem csikordul egy kripta ajtaja sem. Közben. Gól, tapsikolnak a jázminok. Mindezt nem láthatnám-képzelhetném, ha volna nézhető. A túloldalról átkiabálnak, a pályán, Kövi, a szünetben várlak a kijáratnál!, válasz nem késik, Inkább a női napozónál! (Derültség a pályán, balközépen.) Családias hangulat, csak a kályha nem. Megkínálom Y.-t, hadd szívjon be. Első félidő vége, szünetben békávékocsma, meleg fasírt a tenyérben, rumutánpótlás. Átmegyünk a másik tizenhatoshoz, arra támadunk. Mi van, nem ültök le? Mögöttünk a sporttárs letakarította az ülőhelyről a havat, térdén kockás takaró, előtte termosz, berendezkedett. Otthon a család nem nézi, hát eljött. Megkínálom a nézhetetlen drukkert rummal, a teájába, köszöni, cukor van benne. Amely beszélgetés nem jött volna létre, ha. Vége a nézhetetlen meccsnek, közben. Ne gyertek ide! Termoszos pakol, két hét múlva újra piknik, marad a család. Megindultan hazafelé, ahol már a reklám megy (amit nem nézel). És a kijáratnál vár bennünket Guszti. Észrevett bennünket a tévében, Y.-on utcaseprősárga dzseki, a térképen és rajta van. Guszti kijött, miattunk. Amiért a tévét feltalálták, és amiért érdemes, bizony mondom néktek, élni. Meghatottan a kocsmába, kisunikum, nagysör, körök a régi kerékvágásban, mi van veled. Aztán a villamoson, a pálya még (a régi) fényben, ebbe a kapuba ma nem rúgtunk gólt, és még a temető, akárha fogolytábor, fölött is a reflektorok. Nem támadhatsz föl. És végig avillamospályán, és körülöttünk az este, az éppmostezvan. Miközben a tévében már a(z).
Átkapcsolok a képújságra, nézhetetlen, 400 néző, vezette Kiss G. 400!, csapás. Mivel pár percet késtünk, ám még jöttek utánunk, mondjuk, én voltam, akár a Szeged SC a klub-világranglistán, hátulról az ötödik. A 395. Vagy, eggyel rosszabb, tucatból vagyok nyolcadik. Mi azért jobbak vagyunk, még így is messze az első száztól. Vigasztalódjatok: Orth Gyuri, ki immár szobor a kapu mögötti állóhelyen, sem említtetik az Évszázad Legjobb Footballistái között. Pedig micsoda spíler, lehetett.
Majd a következő évezredben, vigasztalhatatlan alszom el.
Álmomban a 400 és a 2000 Névtelen Nullái voltam, és nullnullás döntetlent játszottam egymással.
És néztem, végig.
