Hol volt a 33-as pályája? Hát esetleg itt volt,
egy telken, vagy a Tisza Kálmán téren, a Rókus
kórház mellett, a Rákóczi úton, a Külső-Kerepesi úton, Gödöllőn, Kistarcsán; Kistarcsán nem, maradjunk Gödöllőnél; mindenhol volt a 33-as pályája. Mindenhol volt és sehol se volt. Mint ahogy az egész csapat elszállt, eltűnt, a dresszükkel, a klubszeretetükkel és Zsákkal együtt.
(Mándy Iván)
Volt egyszer egy csapat, hívták Budapesti Haladásnak, Tudományegyetemi MEFESZ-nek, Budapest DISZ FSE-nek, de leginkább BEAC-nak. Pályája is volt, hogyne lett volna, nem is egy, Pesten, de leginkább Budán. Játszottak boldogan a homokon (!), míg jöttek szigorú mérnökök, földmérők és munkások, elvették tőlük a grundot, kellett a hely a Skála Áruháznak. Mentek, mendegéltek, míg Pestre, a Népligetbe nem értek. Itt megállunk, mondta a csapatkapitány, miénk e föld, és kitűzte a partzászlókat. Pedig nem volt az övék, a Fradi edzőpályáján játszhattak albérletben, ámde füvön. Örömük nem tartott sokáig, jöttek más csapatok, kicsiny volt az albérlet, "budaiak Budára, mehettek a Dunába!", kiűzték őket a ligetből. Nem szerették a Budai XI-et, egyetemi csapat, "egyemisták", morogtak undorodva a bírók; "doktorok", utálkoztak és rugdalóztak az ellenfelek.
A Budai XI vándorolt tovább, mígnem elérkeztek a rettenetes UFC rettenetes, fekete salakos pályájára. Innen indult Hidegkuti Nándor, és innen indult tovább a Budai XI, amikor menni kellett - ide nem holmi áruház, hanem üzletközpont, Egy Üzletlánc Fontos Láncszeme épült. Átmentek "budáról a XI. kerületbe, a Magyar Kábel pályájára. Sövény a pálya körül, a fűben (!) még tavasszal is lehullott levelek lapultak, mint a centerhalf belépőjétől az ellenfél centere. Ide, nem meglepő, benzinkút épült - álltak, mint a pálya körül a jegenyék, tovább.
A Kolozsvári Tamás utcában a salak immár vörös, csodálatos környezet, fönt a domboldal, odalent a Bécsi út. Egyszer az irányító középpályás indította a jobbszélsőt, de elvétette az irányt, a tért ölelő átadás kissé nagy ívűre sikeredett, szállt a labda, pattogott, a Bécsi úton találták volna meg, ha el nem viszi egy fékező autó. Néhány szezon után itt is szedték a kapufájukat, menni kellett, ma már senki sem tudja, miért. Csak. Mentek a Duna mellé, a Bogdánfy utcába.
Telt-múlt az idő, és amikor a Skála Áruházban jártak, már el is felejtették, hogy lábuk alatt a mélyben, a valamikori őshaza talajvizektől ázott homokjában stoplinyomok, mint cseppkövön vízcseppek, kopognak örökkön; az egykori UFC-pályán pedig, Egy Üzletlánc Fontos Láncszemében sem jutott eszükbe, hogy alattuk izzik, s egyszer majd felszínre tör, beborítja Budát, a Dunát, Pestet a fekete salak.
Aztán egy meccs előtt markológép jelent meg a Bogdánfy utcai pályán, úgy a balhátvéd helyén. Beleharapott a fűbe - mert fű volt, igazi, enbéegyes, alig mertek reája lépni a vendégcsapatok, a Magyar AC, a Budapesti AC, a Rákosszentmihályi Sporttelep, a Ganz-Vagongyári Tisztviselők Labdarúgó Társasága. Elhordták a füvet, a pályát, kapufástul, öt és felestül, vitték a tizenegyes pontot. Kellett a hely a Soha Meg Nem Valósuló Világkiállításnak. A csapat káromkodott, szidta a (mindenkori) rendszert, kapitánya vitte a partzászlókat, "Utánam!", és meg se álltak Kelenvölgyig.
Lankás volt a táj, a (füves!) pályát jegenyesor, töltés és büfé övezte. "Megálljunk, mert itt van már a Kánaán", mondta a cséká, aki igen művelt volt. A balbekk, aki kevésbé, körülnézett, hol is van az új fiú, ez a Kánaán. "Remélem, nem balhátvéd", morogta, és vetkőzött.
Múltak az évek, évtizedek, a Skála Áruházat is lebontották, és a Világkiállítás Se Valósul Már Meg Soha. A fekete salak se tört (még) föl, ők se, mentek inkább lefelé. A csapat annak idején, a XIX. század legvégén a másodosztályban kezdte, aztán felkerült az első osztályba - játszottak a Fradival! Az MTK-val! A Vasassal, Újpesttel! A Nemzeti SC-vel, a Törekvéssel, de még az Erzsébetfalva TC-vel is! Kiestek, visszakerültek, kiestek, és innen már nem volt megállás az NB III-ig, a BLASZ-ig. Jöhetett a Közterület, az Aszfaltozó, KFKI, 43. sz. Építők. Aztán a Rába-KÖG, Pedál SC, Cs. Papír, K. Goldberger, Magnezit. Csak az ellenfelek változtak, a Budai XI nem. Aki egyszer itt játszott, itt maradt. Senki sem akart eligazolni, pedig a Balogh-Varga-Altbacker csatársort vitte volna a Barcelona, meg a Hármashatárhegyi Tűzoltók. Abbahagyni sem lehetett, csak meghalni. Kapusuk sírkövén szerényen csak ennyi áll: MINDEN ID'K LEGNAGYOBB LABDARÚG"KAPUSA. Álltak a sírnál klubszínekben, feketében, fehérben, és elénekelték az indulót: A Budai XI / mindig győzelemre megy, / 3-4 gól megbabonáz, / huj-huj hajrá, jól vigyázz, / fekete-fehér kis zászlónk, ha lobog, ha lobog, / még a kék ég is mosolyog, mosolyog.
Ám viharfelhők gyűltek a pálya fölött, a mosoly arcukra fagyott, mint hideg téli másnapos hajnalon a sörhab - innen is menni kellett, vissza a Bogdánfy utcába, de nem ám saját pályájukra, ott Tüskevár állott, s kőhalom; a gödörben, mint bombatölcsérben, óriásira nőttek a fák és az állatok, a Tüskevár (félbemaradt uszoda) szarkofágja körül csernobil kicsiben, lenn a dzsungelben eddig ismeretlen példányok hátborzongató hangja riogatta a büfé közönségét - mert persze a büfé megmaradt, az egykori futópálya helyén ültek a kerthelyiségben, a szakadék szélén, alattuk a gödör, ahol megelevenedtek a kígyók-békák, amiket a szurkolók kiabáltak bíróra, csapatra egyaránt. Az öltözőt is visszakapták, innen gyalogoltak át a szomszédos pályára, de inkább már kocsival mentek. Mert időközben öregfiúk lettek, old boysok, végül a veterán bajnokságban indultak, ahol az alsó határ 54 év, a felső a Farkasréti temető. A csapatból már csak az öregek maradtak, a fiatalok azt se tudták, mi az a foci (legalábbis: magyar foci). Aztán, sejthető, erről a pályáról is kitették őket - de hisz már lépni se tudtak. Lépni nem, csak focizni. És pálya és futómennyiség híján hetente összejöttek a büfében, lejátszottak, bizony, egy meccset, fejben, abban jók voltak. Kényszerítő, nagykereszt, tért ölelő, kicsiben, henc!, falt!, egy jó beadás!, fújjál egyet!, mért nem fújsz?, tizenegyes!, gól!, és kitört a valódi gólöröm, ölelgették a gólokozót, fizettek neki (még) egy sört.
Az uccsómeccs után szótlanul ültek korsó söreik előtt. A csapatkapitány felállt, kiosztotta a partzászlókat, egyet magánál tartott. "Utánam!", és a csapat elindult a gödörbe, összecsaptak mögöttük az ágak.
Csend volt, hosszan tartó gyászszünet, olyan hosszú, a meccs el se kezdődött. A csenden túl csak eddig ismeretlen állatok hátborzongató hangja, aztán már semmi sem hallatszott, egyedül a szél fütyörészte az új indulót: Homok, fekete, vörös salak, fű, / az élet, mégis, gyönyörű.
