Még azok a kollégák sem lelkesek, akiknek világképe szerint teljességgel elfogadható, hovatovább kívánatos, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket az adórendszer segítségével csökkentsük – például a szegényeknek adott adójóváírással (ezt is tervezi a Tisza), vagy a magasabb jövedelmekre kivetett magasabb szja-kulccsal (ettől már, nyilván a Fidesz kartácstüzétől tartva, eltekintettek Magyarék).
Vajon miért húzzák a szájukat a közgazdászok? Netán azért, mert az új adónemtől fenyegetett milliárdosok zsoldjában szolgálnak? Esetleg ők maguk is óriási vagyonok birtokosai? Az első gyanú a nagy magánvagyonokat kezelő tőkealapoknál, magánbankoknál dolgozó pár kolléga kivételével nem áll meg; és bár a közgazdászok valószínűleg módosabbak, mint a tanárok, a tetőfedők vagy a takarítók, elenyészően kicsi részüknek van akkora saját vagyona, hogy amiatt érezze magát fenyegetve. Azt a vádat tehát, hogy személyes érdekeltségük miatt ódzkodnak a vagyonadótól, nyugodt lélekkel ejthetjük.
A második szóba jövő magyarázat azon alapulhat, hogy a közgazdász különbséget tesz a hatékonysági és az elosztási megfontolások között. E különbségtétel klasszikus metaforája a pizza, amelyről az absztrakció ama magas szintjén, ahol már nem az a kérdés, mi rajta a feltét, két kérdés merül fel. Az első: mekkora? Mármint a pizza. A második pedig: kinek mekkora szelet jut belőle?
A moralisták, az irigyek és a részérdekek képviselői leginkább a második kérdésen huzakodnak, azon tudniillik, hogy kinek mennyi jusson a nemzetgazdaság pizzájából. Mi, közgazdászok pedig azon, hogy mely intézkedések erősítik, illetve melyek akadályozzák a gazdaság egészének növekedését. Elvégre mi lennénk annak a rejtelmes tudásnak a felkent papjai, amely révén a pizza mérete biztosan növelhető. Szeretjük magunkat ebben a szerepben látni, és nem is ok nélkül. Hiszen ki más, mint a közgazdászok lennének a szakértői annak, hogy vajon mennyivel több könyvelői és adóellenőri órát, azaz új értéket nem teremtő munkát generál egy ilyen adónem bevezetése? Ki más tudná szakszerűen megbecsülni azt, hogy hogyan rendezi át a milliárdosok befektetési döntéseit már a vagyonadó bevezetését megelőző várakozás is? Vagy azt, hogy az adó maga hogyan hat a gazdaság egészére? Vagy azt, hogy a megadóztatottak mekkora része szalad világgá vagyonával együtt az új adó elől, és a külföldre menekített tőke kiesése mennyire fáj majd a nemzetgazdaság egészének? Ezek fontos negatív hatékonysági hatások lehetnek, amelyeket érdemes számba venni még akkor is, ha az összefüggések némiképp homályosak is. (Ha az 1982-ben a nagy vagyonokra kivetett és 1986-ban megszüntetett, majd 1989-ben megint bevezetett és 2018-ban megint eltörölt adó, az impôt sur les grandes fortunes elől x fő mágnás menekült Párizsból Monacóba, akkor hányan költöznek majd egy hasonló magyar adó miatt Piliscsabáról Šturovóba?)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
