Útra keltünk éjfélkor New Yorkban. Ben azt mondta, meg kell nézzük. Ő a Mulholland Drive thrillerre gondolt a Bowery negyed Sunshine mozijában, én – akinek Bikácsy Gergely tanár úr azzal a kikötéssel írta alá annak idején az indexét, hogy kísérletet teszek David Lynch tudatalattijának értelmezésére, és a filmet háromszor láttam – inkább a varázslatra; éjfél után New Yorkban. Persze, hogy eszembe jutott, hogy még Woody Allen is Párizsban találta meg, de ezt a gondolatot egy hümmel elhessentettem. Aznap történt az is, hogy találkoztam a Pa-dö-dővel, életemben először, hm, New Yorkban, és egyébként is hajlamos vagyok hinni a varázslatban. Úgy értem, ha épp nem történik, akkor is. Ha kitartotok, visszakanyarodom mindjárt a liberális Allentől a konzervatív Lynchhez, annál is inkább, mert Kansas után tegnap két déli államban is a konzervatív republikánus elnökjelölt, Rick Santorum győzedelmesedett. (Ami dióhéjban és a Demokrácia társas nyelvére fordítva annyit jelent, hogy ugyan a mérsékelt vonalat képviselő Romney távolabb került attól, hogy augusztus előtt összegyűjtse az 1144 katonát, amivel bebiztosíthatná elnökjelölését, valamint Paul után Gingrich is felemésztette a hadseregét, tehát elméletileg már csak két elefánt van játékban, de a konzervatív Santorumnak esélye sincs Romney legyőzésére, amíg be nem kebelezi Gingrich katonáit, Gingrich meg egyelőre ellenáll.)
De visszatérve a varázslatvadászatra, a Lower East Side-i rókalyukat, ahol lakom, tíz sarok sem választja el a Sunshine művészmozitól. Szerencsére, mert hétvégenként metróba ülni épp olyan, mint Owen Wilson karakterének abba a Woody Allen-i lovaskocsiba, ami visszarepíti a múltba – járni jár ugyan a metró egész éjjel, de hova. Ha a várt metró gurul is be, az sem áll meg a várt megállókban. A helyi járatból gyors lesz, és fordítva, a logikára négy éve nem sikerült rájönnöm. Mintha a piros metró, ami felvesz az Astorián, úgy döntene, hogy a Deákot és a Batyit kihagyva a Moszkván fog legközelebb megállni. Édesanyám kislánykorában írt egy novellát Kirúgtak, de boldog vagyok – kac, kac címmel. Főhőse, a kisföldalatti vezetője, egy nap összeomlik, mint Michael Douglas karaktere, és úgy dönt, hogy nem áll meg a megállókban. Tessék, egy valóra vált mese. Az is előfordul New Yorkban éjfél után, hogy egészen más metró érkezik a peronra, mint amelyiknek a vonalat tervezték. Mintha a Kálvin téri kék metrómegállóba a kisföldalatti futna be, hogy azután az Operáig meg se álljon. Életemben, az osztálykirándulásokat beszámítva sem sétáltam annyit, mint az elmúlt négy év alatt New Yorkban. Amióta Manhattan szigetének alsó-keleti részében lakom, a szellemmetró újra és újra a Little Italy negyedben dob ki, amely jelentős turistacentrum, bár méretét illetőleg mindössze két utca, és ha szándékosan akarnék, sose találnék rá. Little Italy és a Lower East Side-i Rókalyuk közé belelóg még két utcányi Chinatown, amin hazafele át kell vágnom, ahol a legabszurdabb órákban körasztaloknál zsugáznak kínai öregek. És mindig, mindig felsóhajtok, hogy bárcsak beszélném a nyelvet, és leülhetnék játszani közéjük!
.jpg "Sunshine mozi, New York, március 10.")
Sunshine mozi, New York, március 10.
Fotó: Donáth Mirjam
Múlt szombat éjfélkor nem reszkíroztunk, gyalogost mentünk a Sunshine mozihoz, ahol szinte teltház előtt vetítették a Mulholland Drive-ot. Ismerős az érzés, amikor újra nézel egy filmet, és már nem is emlékszel pontosan, hogy s mint volt, de egy jelenettel előbb beugrik, hogy mi következik? Hát az az érzés maradt most el. Ilyet is csak Lynch tud, vagy New York, vagy a kettő együtt éjfél után, de egy egész új Mulholland Drive-ot láttam. Voltak jelenetek, amelyekre kifejezetten vártam, mint a betegesen vigyorgó öregek minifiguráira, ahogy az autó hátsó ülésén ugrálnak, de az nem jött, helyette teljes életnagyságban kísértették az öregek a főhősnőt, és üldözték be a hálóba úgy, hogy megint kivert a víz, csak másképp. Hazafele Ben is hajtogatta, hogy ez nem az a változat volt, amit ő ismert, és akkor megpróbáltuk az új információk segítségével a kettőnk tudatalattijából összerakni a Lynchét. Az már Lynch varázslata, hogy annak ellenére, hogy egy fikarcnyival sem kerültem közelebb a megoldáshoz, nem maradt bennem hiányérzet. Csak a kínai öregeimnek felejtettem el hazafele úton aznap hajnalban odaköszönni.
