Éjfél után

  • Donáth Mirjam
  • 2012. március 14.

Éjfélkor New Yorkban

Ilyet is csak David Lynch tud, vagy New York, vagy a kettő együtt éjfél után.

Útra keltünk éjfélkor New Yorkban. Ben azt mondta, meg kell nézzük. Ő a Mulholland Drive thrillerre gondolt a Bowery negyed Sunshine mozijában, én – akinek Bikácsy Gergely tanár úr azzal a kikötéssel írta alá annak idején az indexét, hogy kísérletet teszek David Lynch tudatalattijának értelmezésére, és a filmet háromszor láttam – inkább a varázslatra; éjfél után New Yorkban. Persze, hogy eszembe jutott, hogy még Woody Allen is Párizsban találta meg, de ezt a gondolatot egy hümmel elhessentettem. Aznap történt az is, hogy találkoztam a  Pa-dö-dővel, életemben először, hm, New Yorkban, és egyébként is hajlamos vagyok hinni a varázslatban. Úgy értem, ha épp nem történik, akkor is. Ha kitartotok, visszakanyarodom mindjárt a liberális Allentől a konzervatív Lynchhez, annál is inkább, mert Kansas után tegnap két déli államban is a konzervatív republikánus elnökjelölt, Rick Santorum győzedelmesedett. (Ami dióhéjban és a Demokrácia társas nyelvére fordítva annyit jelent, hogy ugyan a mérsékelt vonalat képviselő Romney távolabb került attól, hogy augusztus előtt összegyűjtse az 1144 katonát, amivel bebiztosíthatná elnökjelölését, valamint Paul után Gingrich is felemésztette a hadseregét, tehát elméletileg már csak két elefánt van játékban, de a konzervatív Santorumnak esélye sincs Romney legyőzésére, amíg be nem kebelezi Gingrich katonáit, Gingrich meg egyelőre ellenáll.)

De visszatérve a varázslatvadászatra, a Lower East Side-i rókalyukat, ahol lakom, tíz sarok sem választja el a Sunshine művészmozitól. Szerencsére, mert hétvégenként metróba ülni épp olyan, mint Owen Wilson karakterének abba a Woody Allen-i lovaskocsiba, ami visszarepíti a múltba – járni jár ugyan a metró egész éjjel, de hova. Ha a várt metró gurul is be, az sem áll meg a várt megállókban. A helyi járatból gyors lesz, és fordítva, a logikára négy éve nem sikerült rájönnöm. Mintha a piros metró, ami felvesz az Astorián, úgy döntene, hogy a Deákot és a Batyit kihagyva a Moszkván fog legközelebb megállni. Édesanyám kislánykorában írt egy novellát Kirúgtak, de boldog vagyok – kac, kac címmel. Főhőse, a kisföldalatti vezetője, egy nap összeomlik, mint Michael Douglas karaktere, és úgy dönt, hogy nem áll meg a megállókban. Tessék, egy valóra vált mese. Az is előfordul New Yorkban éjfél után, hogy egészen más metró érkezik a peronra, mint amelyiknek a vonalat tervezték. Mintha a Kálvin téri kék metrómegállóba a kisföldalatti futna be, hogy azután az Operáig meg se álljon. Életemben, az osztálykirándulásokat beszámítva sem sétáltam annyit, mint az elmúlt négy év alatt New Yorkban. Amióta Manhattan szigetének alsó-keleti részében lakom, a szellemmetró újra és újra a Little Italy negyedben dob ki, amely jelentős turistacentrum, bár méretét illetőleg mindössze két utca, és ha szándékosan akarnék, sose találnék rá. Little Italy és a Lower East Side-i Rókalyuk közé belelóg még két utcányi Chinatown, amin hazafele át kell vágnom, ahol a legabszurdabb órákban körasztaloknál zsugáznak kínai öregek. És mindig, mindig felsóhajtok, hogy bárcsak beszélném a nyelvet, és leülhetnék játszani közéjük!

Sunshine mozi, New York, március 10.


Sunshine mozi, New York, március 10.

Fotó: Donáth Mirjam

Múlt szombat éjfélkor nem reszkíroztunk, gyalogost mentünk a Sunshine mozihoz, ahol szinte teltház előtt vetítették a Mulholland Drive-ot. Ismerős az érzés, amikor újra nézel egy filmet, és már nem is emlékszel pontosan, hogy s mint volt, de egy jelenettel előbb beugrik, hogy mi következik? Hát az az érzés maradt most el. Ilyet is csak Lynch tud, vagy New York, vagy a kettő együtt éjfél után, de egy egész új Mulholland Drive-ot láttam. Voltak jelenetek, amelyekre kifejezetten vártam, mint a betegesen vigyorgó öregek minifiguráira, ahogy az autó hátsó ülésén ugrálnak, de az nem jött, helyette teljes életnagyságban kísértették az öregek a főhősnőt, és üldözték be a hálóba úgy, hogy megint kivert a víz, csak másképp. Hazafele Ben is hajtogatta, hogy ez nem az a változat volt, amit ő ismert, és akkor megpróbáltuk az új információk segítségével a kettőnk tudatalattijából összerakni a Lynchét. Az már Lynch varázslata, hogy annak ellenére, hogy egy fikarcnyival sem kerültem közelebb a megoldáshoz, nem maradt bennem hiányérzet. Csak a kínai öregeimnek felejtettem el hazafele úton aznap hajnalban odaköszönni.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.