Éjfél után

  • Donáth Mirjam
  • 2012. március 14.

Éjfélkor New Yorkban

Ilyet is csak David Lynch tud, vagy New York, vagy a kettő együtt éjfél után.

Útra keltünk éjfélkor New Yorkban. Ben azt mondta, meg kell nézzük. Ő a Mulholland Drive thrillerre gondolt a Bowery negyed Sunshine mozijában, én – akinek Bikácsy Gergely tanár úr azzal a kikötéssel írta alá annak idején az indexét, hogy kísérletet teszek David Lynch tudatalattijának értelmezésére, és a filmet háromszor láttam – inkább a varázslatra; éjfél után New Yorkban. Persze, hogy eszembe jutott, hogy még Woody Allen is Párizsban találta meg, de ezt a gondolatot egy hümmel elhessentettem. Aznap történt az is, hogy találkoztam a  Pa-dö-dővel, életemben először, hm, New Yorkban, és egyébként is hajlamos vagyok hinni a varázslatban. Úgy értem, ha épp nem történik, akkor is. Ha kitartotok, visszakanyarodom mindjárt a liberális Allentől a konzervatív Lynchhez, annál is inkább, mert Kansas után tegnap két déli államban is a konzervatív republikánus elnökjelölt, Rick Santorum győzedelmesedett. (Ami dióhéjban és a Demokrácia társas nyelvére fordítva annyit jelent, hogy ugyan a mérsékelt vonalat képviselő Romney távolabb került attól, hogy augusztus előtt összegyűjtse az 1144 katonát, amivel bebiztosíthatná elnökjelölését, valamint Paul után Gingrich is felemésztette a hadseregét, tehát elméletileg már csak két elefánt van játékban, de a konzervatív Santorumnak esélye sincs Romney legyőzésére, amíg be nem kebelezi Gingrich katonáit, Gingrich meg egyelőre ellenáll.)

De visszatérve a varázslatvadászatra, a Lower East Side-i rókalyukat, ahol lakom, tíz sarok sem választja el a Sunshine művészmozitól. Szerencsére, mert hétvégenként metróba ülni épp olyan, mint Owen Wilson karakterének abba a Woody Allen-i lovaskocsiba, ami visszarepíti a múltba – járni jár ugyan a metró egész éjjel, de hova. Ha a várt metró gurul is be, az sem áll meg a várt megállókban. A helyi járatból gyors lesz, és fordítva, a logikára négy éve nem sikerült rájönnöm. Mintha a piros metró, ami felvesz az Astorián, úgy döntene, hogy a Deákot és a Batyit kihagyva a Moszkván fog legközelebb megállni. Édesanyám kislánykorában írt egy novellát Kirúgtak, de boldog vagyok – kac, kac címmel. Főhőse, a kisföldalatti vezetője, egy nap összeomlik, mint Michael Douglas karaktere, és úgy dönt, hogy nem áll meg a megállókban. Tessék, egy valóra vált mese. Az is előfordul New Yorkban éjfél után, hogy egészen más metró érkezik a peronra, mint amelyiknek a vonalat tervezték. Mintha a Kálvin téri kék metrómegállóba a kisföldalatti futna be, hogy azután az Operáig meg se álljon. Életemben, az osztálykirándulásokat beszámítva sem sétáltam annyit, mint az elmúlt négy év alatt New Yorkban. Amióta Manhattan szigetének alsó-keleti részében lakom, a szellemmetró újra és újra a Little Italy negyedben dob ki, amely jelentős turistacentrum, bár méretét illetőleg mindössze két utca, és ha szándékosan akarnék, sose találnék rá. Little Italy és a Lower East Side-i Rókalyuk közé belelóg még két utcányi Chinatown, amin hazafele át kell vágnom, ahol a legabszurdabb órákban körasztaloknál zsugáznak kínai öregek. És mindig, mindig felsóhajtok, hogy bárcsak beszélném a nyelvet, és leülhetnék játszani közéjük!

Sunshine mozi, New York, március 10.


Sunshine mozi, New York, március 10.

Fotó: Donáth Mirjam

Múlt szombat éjfélkor nem reszkíroztunk, gyalogost mentünk a Sunshine mozihoz, ahol szinte teltház előtt vetítették a Mulholland Drive-ot. Ismerős az érzés, amikor újra nézel egy filmet, és már nem is emlékszel pontosan, hogy s mint volt, de egy jelenettel előbb beugrik, hogy mi következik? Hát az az érzés maradt most el. Ilyet is csak Lynch tud, vagy New York, vagy a kettő együtt éjfél után, de egy egész új Mulholland Drive-ot láttam. Voltak jelenetek, amelyekre kifejezetten vártam, mint a betegesen vigyorgó öregek minifiguráira, ahogy az autó hátsó ülésén ugrálnak, de az nem jött, helyette teljes életnagyságban kísértették az öregek a főhősnőt, és üldözték be a hálóba úgy, hogy megint kivert a víz, csak másképp. Hazafele Ben is hajtogatta, hogy ez nem az a változat volt, amit ő ismert, és akkor megpróbáltuk az új információk segítségével a kettőnk tudatalattijából összerakni a Lynchét. Az már Lynch varázslata, hogy annak ellenére, hogy egy fikarcnyival sem kerültem közelebb a megoldáshoz, nem maradt bennem hiányérzet. Csak a kínai öregeimnek felejtettem el hazafele úton aznap hajnalban odaköszönni.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.