Megállt az idő

  • Donáth Mirjam
  • 2012.12.07 14:27

Éjfélkor New Yorkban

Minden napra egy tojás. Tegnap Sebestyén Miklós basszusát hallgattam a Metropolitanben, a fiatalember most debütált az Aidában. Tegnapelőtt Gothár Péter filmjét, a Megáll az időt néztem a Lincoln Centerben. Meg se lehet mondani, hogy a város neve New York, ennek következtében egész elviselhető. Egyébként semmi baj nem lenne Manhattannel, ha budapesti sziget lenne. Nem közvetlenül a Margit-sziget alatt, mert barbárság lenne a Parlament és a budai vár kontrasztját felhőkarcolókkal keresztülhúzni, de a Lánchíd után szépen el is kezdődhetne. Akkor az Upper West Side-ról vasárnap én is hazavillamosozom, és nem úgy támolygok ki a Megáll az időről párás szemekkel, hogy még Orsós László Jakabnak sem köszönöm meg, hogy elhozta a filmet. Pedig az, hogy komplett panelbeszélgetéssel az egyébként román filmfesztiválon tűzette műsorra, miközben a Magyar Kulturális Intézetnek már nem ő a feje, mégiscsak truváj. Ezt gondolja az ember, pedig az szürreálisabb lett volna, ha a magyar állam támogatja a rendezvényt, amely vehemensen kritizálja a kultúrát egyszínűre satírozni igyekvő román és magyar hatalmasokat. Meg is van a közös pont, amely e kelet-európai Péter-Pál szomszédokat egy manhattani fedél alá hozta: a sorközösség egy „törött demokráciában”. Így történt, hogy a Lincoln Center a román filmfesztivált, benne a kis magyar blokkal a Román és a Magyar Kulturális Intézetek volt vezetőivel szervezte meg. Utóbbi a Pen névre hallgató nemzetközi írószövetség Salman Rushdie alapította világirodalmi fesztiváljának az igazgatója.

Mindennek rendelt ideje van. Még a Pázmányról elnevezett katolikus egyetemen sem adnak önszántukból kommunikációdiplomát a Megáll az idő megtekintése nélkül. Réges-régen látnom kellett volna a filmet. Vizsgaanyag volt. Bikácsy tanár úr teljes szemináriumi órát szentelt az elemzésére, a mai napig tisztán emlékszem: az osztály sosem látott aktivitással cserélt eszmét az ötvenes évek szüleinkre és ránk nehezedő örökségéről. De mert egy történet, ha nem is Gotháré, az én tarsolyomban is volt, a film elsumákolása nem jelentett akadályt, hogy részt vegyek a vitában: a disputa tárgyán nőttem fel Évamamóka konyhájában. Abban az időben, amikor még mindkét lábfejem felfért a sparhelt párkányára, sokat törtem azon a fejem, vajon elmenekülnék-e Budapestről, ha újra elnyomás szakadna ránk, és vele együtt nagy emberi csalódások, hazugságok, élet-, de legalábbis börtönveszély és irdatlan igazságtalanságok. Az alternatívát is elképzeltem, az új életkezdést egy messzi vidéken, csodaházban, többemeletesben, külön szobával, óriás plüsstigrissel, amilyen csak a gazdag gyerekeknek van – de ezek a képek hidegek voltak. Ezzel szemben a tankok járta utca, a padláson bujkálás, a börtönőr hordta könyvekkel töltött cellafogság, a virágnyelven kommunikálás a Műegyetem oszlopai árnyékában – barátságos melegséget sugároztak. Hőmérséklettel párosítani fantáziaképeket olyan gyerekkori játék lehetett, mint amikor egy szót színesben látunk. Budapest aranybarna, Szigliget türkizkék. New York meg… fakó. Az újságíró nagyanyám színezte, konyhamelegben, almás pite fölött továbbörökített emlékképek behozhatatlan előnyt élveztek: amióta az eszemet tudom, nem volt kérdés, hogy történjék bármi, belőlem nem lesz emigráns. Arról nem beszélve, hogy rémes egy szónak tartottam. Rikító sárgának.

Húsz évvel később, múlt vasárnap, New York-i vendégmunkásként nézem meg először a Megáll az időt. Az ütő is megáll. Bennem. Jó lenne azt mondani, hogy a film alatt nem magamat siratom, aki vagy öt éve megállítottam az időt, csak hogy ne kelljen döntenem arról, hol legyek fiatal felnőtt. De az igazság az, hogy azok bőrében találom magam, akikről gyerekkoromban olyan biztosan tudtam, hogy a hideget választották. Babarczy Eszter úgy fogalmazott a film után – és senki sem szállt vele vitába –, hogy úgy véli, a negyedik generáció hagyja cserben az országot, vagyis bukik bele a feladatba, hogy szabad rendszert teremtsen. Kudarcot vallott szüleim „fiatal demokrata” generációja, és az enyém is, akik vagy teljesen közömbössé váltunk a politika iránt, vagy Jobbik-szimpatizánsok lettünk, vagy leléptünk az országból. Egy fontos különbség azért van a filmbéli Köves Dini és közöttünk, hogy az „exit opció”, azaz a nagyvilág választásával nekünk nem kell szükségszerűen belekompromittálódnunk a rendszerbe. Az optimista szcenárió tehát azt mondja, hogy a tapasztalatokat, anyagi biztonságot és ki tudja még, mi mindent nyerő hazatérőknek lehet ereje és kedve megcsinálni azt, amibe az otthon maradottak belefásulnak. Romantikus egy elképzelés, de minél inkább belefásulok a távollétbe, annál inkább szeretnék hinni benne. Ehhez az álomhoz legalábbis az kellene, hogy csapatostul, mint a költöző madarak érkezzen haza a (több) százezres tömeg.

New Yorkban ahány kiköltözött, annyi történet. A fiatalok között talán még csak többségben sincsenek a Magyarországot gazdasági vagy politikai kétségbeesésből elhagyók. Ambiciózus kalandorok és vesztenivaló nélküli szívtöröttek állomása a város, mert itt könnyen nem lesz teljes jogú állampolgár senkiből, és nem lehet csak úgy hazaugrani sem – idő kell hozzá és pénz. Ebből az is következik, hogy aki megveti a lábát, nem valószínű hogy egyhamar elengedi. A kulturális szakadék meg akkora, hogy aki átugorja, nem biztos, hogy vissza is tud ugrani. Julika, édesanyám barátnője orvos férjével és kisfiaival 1984-ben hagyta el végleg Magyarországot. Sokszor mondja, mennyivel jobb dolgom van, mint amilyen nekik volt, mert én bármikor hazamehetek. Én meg erősködöm, hogy neki könnyebb, aki döntése következményeinek gyűlöletes részét rákenheti a kommunizmusra. Ők „nem mehettek haza”. A 21. század magyar emigránsának tragédiája, hogy csak magának nem fogja tudni megbocsátani, hogy nem tért haza.

Majd pont én fogok a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak tippeket adni arról, hogyan akasszon horgot a külhonba szakadt magamfélének a szívébe, de a Megáll az idő a bizonytalankodóra klasszisokkal nagyobb hatást gyakorolna, mint a kisgagyi a YouTube-on.

A kis különbségekre visszatérve: ha Gothár Péter amerikai filmrendező, akkor a Megáll az idő (nem ez, az amerikai verzió) nem 67-ben, hanem 89-ben ér véget. Köves Dini újratemet, rendszert vált, és sokkal, de sokkal jobb nőt talál a sipákoló Szukics Magdánál. Hogy meglegyen a happy end.

Ha Gothár Péter amerikai filmrendező, akkor 2010-ben leforgatja a Megáll az idő kettőt (nem ezt, az amerikai verziót), amelyben Köves Dini gyereke, belefáradva Magyarországba Amerikába megy. Találkozik Pierrel, jó esélyt kap arra, hogy szép karriert csináljon, de végül hazamegy. Hogy meglegyen a happy end. Mármint a magyar.

Neked ajánljuk