Novemberben elpusztult egy kutya Kyaukphyuban. A rohingják földjén feküdt a burmai avarban, amikor rátaláltak, csupasz bordáit nem fedte már sem ín, sem bőr. Az oszló tetemre a fotográfus sem figyelt volna fel, aki körülötte a romokat fotózta, leégett lakóházak százait, buddhista burmaiak vandalizmusát. A neves hírügynökség, amelynek a fotográfus dolgozott, kiderítette, hogy szerzetesek bujtogatták és vezették a vérengzést, amely egy hét alatt 42 muszlim falut tett a föld színével egyenlővé a térségben. Rasszista buddhista szerzetesek. A támadás során kilencven muszlim rohingja vesztette életét, és hogy a fáma mégsem róluk, hanem a kutyáról szól, annak egyetlen oka az, hogy a kutya tartozott valakihez.
Egy kölyökkutya ült elmozdíthatatlanul halott anyja mellett az elnéptelenedett faluban. A tetem állapota alapján napok óta ott strázsált. Ez meghatotta a fotográfust, a fényképe pedig az amerikai közönséget. Levelek garmadája zúdult a neves hírügynökségre, derítse ki, mi lett a kiskutyával.
Az empátia ennyire személyes. Az az ötezer-háromszáz rohingja, aki a támadás során elvesztette családtagjait és otthonát, hasonlóan a másik 75 ezer muszlimhoz, akik júniusban kényszerültek elmenekülni, annyira sem hatja meg a világot, mint amennyire az azeri–örmény csatározások vagy a magyar honi cigánygyilkosságok. „A Föld legkevésbé megtűrt népének” – ahogy az ENSZ ezt az etnikumot nevezi – sem országa, sem szövetségese, sem tőkéje, de még betevő falatja sincs. Ezért váltak sokan közülük megélhetési bűnözővé. Nem kellenek Burmának, amely illegális bevándorlóként tekint rájuk, törvényeik értelmében nem jogosultak az állampolgárságra. És nem kellenek Bangladesnek sem, amelytől szülőhelyüket a 18. század elején Burmához csatolták, és ahonnan visszatoloncolják menekültjeiket. Nem kellenek ők a kutyának sem.
A rohingják burmai állampolgárok? – kérdezte egy újságíró Aung San Suu Kyit, a burmai ellenzék vezetőjét, az ország ikonikus demokráciaharcosát, miután 91-ben átvette a Nobel-békedíjat Norvégiában. – Nem tudom – felelte Aung San Suu Kyi, óvakodva attól, hogy a rohingják emberi jogainak védelme ellene hergelje a burmaiakat. Nekem ettől összeszorul a szívem, mint az amerikaiaké az elárvult kutyakölyök láttán.
De mi közünk nekünk Kyaukphyuhoz? Fülembe cseng Alvy Singer édesanyjának hangja, aki a pszichológussal próbálja megérteni, miért aggódik a kisiskolás Alvy a világegyetem tágulásától annyira, hogy már házi feladatot sem ír. „Te itt laksz Brooklynban, és ha jól tudom, Brooklyn nem tágul!” Időről időre összevitatkozunk Takács Andrissal, miért tudósít az ózdi putrik helyett a burmaiakról. Meg máshonnan is, messzi tájakról, ahová csak vízibuszon, hidroplánon vagy elefántháton lehet eljutni. Ez persze nem igazi vita, mert ha nem is fogadom el Andristól, hogy az „on the spot Hungaryt” készítsék csak mások, abban egyetértünk: fontos hallani országokról, amelyek nemcsak utcáik és tereik nevét, de a magukét is elveszíthetik, ha a regnáló hatalomnak „névátadóra” támad kedve. És olyanokról is, amelyek lakói készek Burmáig menni egy fénykép miatt, hogy adoptáljanak egy árván maradt kiskutyát.
Utóbbi diplomáciai truvájra végül nem kellett sort keríteni. A kiskutya az új évet a falu buddhista monostorában kezdte, ahová a fotográfus egy helybéli segítségével helyezte el. Ha igaz a vélekedés, hogy Burmában a monostorokban a legbiztonságosabb lenni, akkor a kutya most boldogan él, amíg meg nem hal.
A rohingjákról meg – én majd erre kérem őket – meséljenek Andrisék.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
