Magyar Narancs: Hány embert érint ma Magyarországon az akadálymentesítés?
Kovács Vera: Nehéz pontos számot mondani. A népszámlálási adatok szerint 235 ezer mozgáskorlátozott él az országban, de népszámlálás 2011-ben volt utoljára, és azóta csak magasabb lett az idős emberek száma, akik sokkal érintettebbek az akadálymentesítésben. De rajtuk kívül is legalább nyolcvanezren vannak fiatal- és középkorú mozgáskorlátozottak, akik ugyan képesek lennének az önálló életvitelre, de az akadálymentes lakhatási lehetőségek és ezek támogatásának hiánya gyakran megfosztja őket ettől. Ma Magyarországon, ha egy mozgássérült ember önállóan tud élni, akkor az inkább családi, baráti támogatásnak vagy a szerencsének köszönhető, és nem a rendszerszintű állami segítségnek. De az épített környezet, a lakások, házak, a munkahelyek és a közlekedés fizikai akadálymentessége is hiányzik ahhoz, hogy az érintettek komolyan tervezhessenek az önálló élet lehetőségével.
MN: Mi ennek az oka?
KV: A döntéshozók elhanyagolják e kérdésben a stratégiai szintű gondolkodást. Hiányzik a minisztériumi, önkormányzati koordináció, eredmények csak részterületeken születnek. A helyzetre a legjobban talán Tarlós István híres nyilatkozata illik, amikor azt mondta, hogy azért nincs szükség a metrók akadálymentesítésére, mert azt soha nem használják a mozgássérült utasok. Sajnos az uralkodó felfogás az önálló lakhatás kérdésében is hasonló. Mintha nem is lennének ilyen emberek. Ez persze nem meglepő, hiszen a mozgássérült emberek valóban láthatatlanok, és ugyan csökkenő számban, de még ma is indokolatlanul sokan élnek intézményben a megoldatlan lakhatási gondok miatt, míg mások, akik valóban ápolásra, gondozásra szorulnak, a férőhelyek szűkössége és elosztása miatt nem jutnak be ezekbe az otthonokba.
MN: Mit lehet ilyenkor tenni?
KV: Sok mozgáskorlátozott ember gazdasági vagy egyéb okok miatt nem tud elköltözni a családjától, a szülei haláláig együtt él velük – köztük olyanok is, akik különben nem szorulnának ellátásra. Noha ez hatalmas gondot, feszültséget teremt, a KSH statisztikáiban ők ugyanúgy „családi háztartásban élőkként” vannak számon tartva, így nem is irányul feléjük megkülönböztetett figyelem. És az sem érdekel szinte senkit, hogy a mozgáskorlátozott emberek alacsony gazdasági aktivitását és iskolai végzettségének hiányát is gyakran kizárólag a fizikai akadályok leküzdhetetlensége okozza. Jelenleg a főváros az egyetlen olyan országrész, ahol a közösségi közlekedés járművei, a közintézmények, munkahelyek viszonylag jelentős arányban hozzáférhetők a mozgássérülteknek.
MN: Mégis kevesen élnek a fővárosban.
KV: Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: Budapesten alig vannak otthont nyújtó intézmények, az albérletárak pedig jóval magasabbak, mint másutt. Ha tehát abból indulunk ki, hogy a mozgáskorlátozott emberek az albérleteket az átlaghoz képest is nehezen tudják megfizetni, nem beszélve az akadálymentes lakáskeresés nehézségeiről, máris érthető az alacsony számuk a fővárosban.
MN: „Ameddig a társadalmi részvétel feltételei az érintett népesség számára nem javulnak, így az iskolába járás, a közlekedés és a munkába állás feltételei nem válnak hozzáférhetővé, addig a lakhatási helyzet sem javulhat érdemben” – írta a Habitat for Humanity tavaly megjelent éves jelentésében. Milyen nyomon jutottak el idáig?
KV: Adatokat kértünk a fővárosi és a megyei jogú városok önkormányzataitól bérlakásaik és intézményeik akadálymentességéről, valamint az OTP által kezelt akadálymentesítési támogatások hozzáférhetőségéről. Az eredmény lesújtó volt. Például az OTP által kezelt támogatásra tíz év alatt 2179 igénylés érkezett, és ezek többségét ugyan jóváhagyták, de általában elmondható, hogy a jogosultak közül is csak egy töredék tudott élni vele.
MN: Miért?
KV: Átlagosan 197 ezer forint volt a megítélt összeg, ami egy normál lakásfelújításra sem lenne elég, nemhogy akadálymentesítésre. Ez már önmagában eltántorít az igényléstől: sokan azért nem is gondolkodnak a támogatás felvételében, mert ez az összeg – saját forrásuk nem lévén – nem elég. Ráadásul nemcsak ez okoz problémát. Ilyenkor is elmondható ugyanaz, ami a lakhatással kapcsolatos pénzügyi támogatásokról általában: saját tulajdonhoz van kötve, vagyis e tekintetben a jobb módúakat segíti. Jó példa erre az az albérletben élő, negyvenes éveiben járó, kerekesszékes asszony, akitől a főbérlő szívességi alapon alacsony bérleti díjat kért és hozzájárult a lakás akadálymentesítéséhez is, de mivel a támogatás csak saját tulajdonú lakásra hívható le, végül ezt is kénytelenek voltak önerőből megoldani. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az igénylések túlnyomó többsége minden évben a fővárosból futott be, és ez szintén jól mutatja a hátrányok összeadódását: a Budapesten kívüli fogyatékos lakosság iskolai végzettsége, lakáskörülményei, informáltsága nemcsak a népesség egészétől, de a fővárosban élő fogyatékos személyekétől is elmarad.
MN: 2016-ban a Közélet Iskolája Alapítvány Önállóan lakni című részvételi akciókutatását vezette, tavaly pedig a Habitat for Humanity 2020-as jelentésének akadálymentességgel foglalkozó fejezetét írta. Hogyan reagáltak az önkormányzatok a kutatásra?
KV: Különbözőképpen, ami azt jelenti, hogy nem csupa példamutató kezdeményezést találtunk. Sokkal jellemzőbb az információhiány és a tanácstalanság. Például a fővárosban 2014 és 2020 között alig volt változás az akadálymentes lakások számában, nyilvántartásában vagy az érintettek személyes támogatásának terén. Nemcsak az jellemző, hogy a fővárosi kerületeknek csak a töredéke üzemeltet saját támogató szolgálatot, de többségük még az igényekkel sincs tisztában. A válaszadó kerületek jellemzően néhány tucat, általában idős lakos otthoni segítségnyújtásáról gondoskodnak, de a többség még ennyiről sem. Márpedig ahhoz, hogy az önkormányzatok támogathassák mozgássérült és fogyatékos lakosaikat, előbb tudniuk kellene, hogy hol élnek, és hogyan segíthetnek nekik egyáltalán.
MN: Önök szerint hogyan?
KV: A támogató szolgáltatások mellett kézenfekvő eszköz volna az akadálymentes önkormányzati lakások bérbeadása.
MN: Léteznek ilyenek?
KV: Épp ezért kértünk adatokat több ízben is a lakások akadálymentességével kapcsolatban. Csakhogy erre a kerületek többsége azt közölte, hogy ezt nem tartják nyilván. A főváros a nyugdíjasházainak adatait hozzáférhetővé tette, néhány kerület pedig – már amelyik válaszolt – csak saját tulajdonosokat támogató akadálymentesítési vagy akadálymentesítést segítő társasházi felújítási programról számolt be. Amit a konkrét témában megtudtunk, mindössze annyi, hogy a társasház-felújítási programok támogatják a házak közös tereinek, kapuinak akadálymentesítését, de egyéni támogatás jellemzően nem érhető el, vagy csak eseti méltányossági kérés keretében nyújtható be. Beszédes adat, hogy jellemzően 0 és 20 közé esik az akadálymentes lakások száma. És ez persze nem csak a fővárosi kerületekre jellemző. A megyei jogú városok esetében is hiányzik a lakások akadálymentesítésével kapcsolatos stratégiai gondolkodás. Például több helyről azt közölték, hogy vannak akadálymentes lakásaik, de a pontos számot nem tudják.
MN: Mi a helyzet a közintézményekkel?
KV: Már tíz éve be kellett volna fejezni az akadálymentesítést, de egyetlen önkormányzat sem nyilatkozott úgy, hogy a területén található közintézmények esetében ez teljes volna; az önkormányzatok eleve csak a saját fenntartású intézményeik akadálymentességéről közöltek adatot, ez azt jelenti, hogy a legtöbb helyen nem tartják nyilván a közlekedési megállók vagy az oktatási intézmények hozzáférhetőségét, ami még akkor is megnehezíti az érintettek támogatását, ha az önkormányzat működtet támogató szolgálatot, vagy célja lenne az akadálymentesítés.
MN: Az elmondottakból úgy tűnik, hogy nem ez a jellemző.
KV: Azért előfordul. Találtunk olyan városokat, ahol akadálymentesítették az idősek számára kijelölt vagy bérbe adott lakásaikat, így azok később fiatalabb mozgáskorlátozott bérlők számára is hozzáférhetővé válnak. Jó példa erre Kecskemét, ahol több mozgáskorlátozott ember él ma is önkormányzati lakásban. A város egyébként is élen jár az önkormányzati lakások akadálymentesítésében és ezek nyilvántartásában, 1329 lakásuk közül 559 akadálymentes. Mindkét szám lakosságarányosan magas, annak fényében különösen, hogy más városokban, például Érden, Veszprémben vagy éppen a fővárosi kerületek jelentős részében az ilyen lakások száma nulla. Ugyanakkor vannak olyan városok is, ahol az önkormányzati lakások száma relatíve magas, de például Miskolcon a közel 5 ezer lakásból csak 40 akadálymenteset tartanak nyilván. De legalább nyilvántartják. Máshol csak azt tudták megmondani, hogy az önkormányzati lakásállományban vannak akadálymentesek is, de nem tudják mennyi, mivel arról nem vezetnek nyilvántartást. Ebből is látszik, hogy teljes a káosz.
MN: Hogyan lehetne ezen változtatni?
KV: A jelenlegi helyzetben teljesen utópisztikusnak tűnik, hogy felszámolják a területi egyenlőtlenségeket az akadálymentesség terén is, hiszen a már ma is létező, vonatkozó törvényi szabályok maradéktalan megvalósítása is elérhetetlen álomnak tűnik. Úgy vélem, az adott helyzetben olyan kis lépésekkel lehetne indulni, hogy az önkormányzatok tartsák számon az akadálymentes lakásaikat, és hogy a társasházi felújításokban csak akadálymentes, hozzáférhető vagy az egyetemes tervezés elveinek megfelelő megoldások nyerhessenek támogatást. Fontos lenne rögzíteni azt is, hogy a fogyatékos, különösen a mozgáskorlátozott emberek esetében a hozzáférhetőség kérdésében nem választható el a lakhatás, oktatás, munkahelyek és közintézmények akadálymentessége, és ugyanígy szükség lenne a szociális ellátórendszer lakhatási fókuszú reformjára. Már csak azért is, mert a mozgás- és érzékszervi fogyatékosság a társadalom elöregedésével egyre többeket érint. Az akadálymentesítés nemcsak a betegség, hanem az idősödéssel szerzett fogyatékosságokkal való együttélés miatt is kulcsfontosságú, ami idővel mindannyiunkat érinthet.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
