Előfordul, nem is ritkán, hogy a kedves olvasók egy része nem érti pontosan, mi a lényege annak, amit írok; olyan – nem központi, mellékes, egyenesen érdektelen – kérdéseken vitatkoznak velem itt vagy más fórumokon, amelyek legfeljebb illusztrációként vagy hangsúlytalan félmondatban kerültek elő. Ebben csakis én lehetek a hibás: nem mindig tudom (vagy bizonyos okokból nem akarom) egyértelműen jelezni, hogy mi volna egy-egy kis írásom lényege.
Most fontosnak tartom előre megmondani: NEM Fischer Ivánnak a budapesti főpolgármesterrel való vitájáról szeretnék írni, nem azon töprengek, hogy melyiküknek van igaza, és hogy ki hogyan beszél. Erről határozott véleményem van, de ennek a jegyzetnek nem ez lesz a tárgya. (Röviden: szerintem Tarlós felháborító, bunkó módon viselkedett – meg lehet nézni itt –, és bár Fischer válaszvideója – itt – kétségkívül teátrális és konfrontatív volt, számomra egyértelmű, hogy a BFZ oldalán van az igazság, Tarlós pedig szégyen a városra, az országra, mindannyiunkra.)
| ||
Egyetlen érdekes reakcióról szeretnék csak szólni – az üggyel kapcsolatban, de függetlenül az ügytől magától. Ráadásul nem is nyilvános megszólalásról: egy kedves ismerősöm – kiváló, tájékozott és kedves ember, szabadelvű és elmélyülten gondolkodó írástudó – ezt a megjegyzést tette a legnagyobb közösségi oldalon: „Engem is irritál Fischer kommunikációja, amiből süt a »nekünk ez jár« szemlélet.”
Nem akarok ezzel a véleménnyel foglalkozni – elfogadom, hogy van, akit irritál Fischer kommunikációja, efelől nehezen tudjuk meggyőzni egymást. Hanem hogy miért. Ezek szerint van olyan (nagyszerű) ember, akit a „»nekünk ez jár« szemlélet” zavar: az, hogy valaki határozottan és nyíltan kiáll azért, hogy a (kiemelkedő) munkát nagyon jól fizessék meg, hogy ami hasznot hajt, azt bőségesen ellentételezzék.
Ez valóban nem szokásos Magyarországon.
Nagyon kevesen és nagyon ritkán mondják azt, hogy „nekem ez jár”. Inkább kérni szoktunk, halkan, torokköszörülve, és ha megkapjuk (ami jár), százszor köszönetet rebegve. Nem szoktuk beárazni magunkat, legfeljebb baráti körben dühöngünk, hogy nem vagyunk megfizetve. Akitől a pénzt kapjuk, attól – úgy érezzük – függünk, tehát nem keressük a konfliktust, csak reménykedünk. Hogy valami jár, azt a legritkábban mondjuk ki: magunkat értékelni, felértékelni, pláne: nagyra értékelni nem szokás, nem illendő, nem elfogadott.
Többes szám első személyben fogalmazok, mert én is így vagyok ezzel, nagyon is, rendkívül kínosan érzem magam, ha (nagy ritkán) nekem kell egy-egy munka árát megmondanom, vagy ha (pénzbeli következményekkel) értékelnem kell saját tevékenységemet. Ugyanakkor tudom, hogy bizonyos körökben (és az újabb generációkban) ez a szemérem ismeretlen: bértárgyalásokra, állásinterjúkra vagy egy-egy munka eladásának megbeszélésére sokan úgy érkeznek, hogy pontos számok vannak a fejükben – ami jár –, és igyekeznek is érvényesíteni az akaratukat.
Alig éltem huzamosabban külföldön, nem tudom, másutt hogy van – az a benyomásom, hogy másként. Talán kevésbé érzik az emberek visszásnak, ha megkövetelik a munkájukért a megfelelő juttatást, ha behajtják, ami jár, ha nyíltan mernek a (számukra egyáltalán nem piszkos) anyagiakról beszélni. Bizonyára ezért is van több és eredményesebb sztrájk, hatékonyabb érdekképviselet. És jó volna, ha nálunk is ez lenne – én igenis támogatom a „»nekünk ez jár« szemléletet”. Ha mindenki tisztában volna azzal, mit ér a munkája, és meg is követelné (nyíltan és egyértelműen) az ellenértékét.
Nem mondom, hogy itt ne volna szó alkuról: az ellenérdekelt felek közül az, aki fizet, mindig kétségbe vonhatja a leperkálandó összeget (és a teljesítményt). De az alkuhoz, a megállapodáshoz bizony az kell, hogy aki dolgozik, mérje fel – és értékén számítsa meg –, hogy mi mennyit ér, miért mennyi jár.
Én már (ahogy mondani szokás: erre a kis időre) aligha fogom megtanulni, hogy ekként viselkedjek. De úgy látom: nem szabadna, hogy ez kínos, szégyenletes, kicsinyes dolognak látsszon.
