Emlékmű

  • Kálmán C. György
  • 2014. május 17.

Első változat

Nem biztos, hogy emlékműveket kell állítani – hatásuk, ha van, villámgyorsan elpárolog. A megemlékezésnek más módjai is vannak. Emlékművel szemben emlékművet állítani – végképp ésszerűtlen.

Sosem voltam biztos abban, hogy a megemlékezés (az emlékállítás) legmegfelelőbb formája az emlékmű.

Jó, mondhatjuk, hogy ez a hagyományunk része. Ha meghal valaki, aki köztiszteletben állt, vagy nagyon sokan szerették, vagy legalább voltak fontos, jelentős tettei – akkor előbb-utóbb szoborban örökítik meg, a lovas szobortól a szerény mellszoborig számos változat elképzelhető, de még akár egy nem ábrázoló jellegű térbeli jel (az obeliszktől az emléktábláig bármi) is lehet. Az egyes személyekre való emlékezésnél összetettebb is lehet a cél: egy nagy ütközetre, egy háborúra, forradalomra, fontos tettre is emlékezhetünk – egy-egy szimbolikus alakkal, vagy – ismét – nem figurális kompozícióval.

Nem lehetetlen arra sem emlékezni és emlékeztetni – akár emlékművel –, hogy mi történt 1944-ben; hogy hogyan torkollt népirtásba a Horthy-rendszer antiszemitizmusa, hogy hogyan gyilkolták le (és segítették elő a genocídiumot) a magyarok és a Magyarországra érkező német csapatok. Sőt – kell is ilyen emlékezés, elkerülhetetlen is, szükséges is. Csak abban nem vagyok – egyre kevésbé vagyok – biztos, hogy ehhez köztéri szobor (vagy efféle emlékmű) a legalkalmasabb. Nem is fecsérelnék túl sok szót arra a borzalomra, ami most éppen a Szabadság téren épül; korábban már motyogtam valamit arról, hogy milyen elképesztő zűrzavar van az értelmezés körül (és a jeles, nagy tudású piarista szerzetes ebben megerősített, csakúgy, mint a nagyszerű művészettörténész akadémikus). És – túl az értelmezés, khm, nehézségein – nincsenek sokkal hatásosabb, megrendítőbb, elegánsabb és spontánabb módjai annak, hogy minél többen odafigyeljenek, hogy átérezzék, megértsék, magukénak érezzék azt, ami történt, és amire emlékezni-emlékeztetni akarunk?

Olaszországban például így emlékeztek a törökországi bányaszerencsétlenség áldozataira:

false

Vagy – visszatérve a mi Soá-megemlékezéseinkre – rögtön ott vannak a Szabadság térre kihelyezett (és folyton megújuló, újrateremtődő, egészen sajátos és új emlékműformát teremtő) emlékjelek, a kavicsok, fényképek, üzenetek, mindaz, ami a folyamatos tüntetőket (és szándékuk szerint mindenkit, aki csak arra téved) a népirtásra emlékezteti.

false

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ott van a Facebookon „A Holokauszt és a családom” csoport, amely történetek százait gyűjtötte össze, s amelyekből eddig két megrendítő előadás született: egy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában (itt látható), egy a Centrál Színházban (ez utóbbi egyelőre csak hanganyagként hozzáférhető itt).

Hát nem ez volna az igazi emlékmű?

Úgy látom, ez az alternatíva. Cserélgethetjük a sast meg Gábrielt, vagy kidobhatjuk az egészet, és építhetünk fekete márvány kőtömböt, vagy akár fúrhatunk baljós, barna krátert, odavontathatunk kiselejtezett marhavagonokat, kitalálhatunk érdekes figuratív vagy nem figuratív szoborcsoportozatokat – egyáltalán nem biztos, hogy hatásuk, erejük, mondandójuk sokakat elérne (szerintem biztos, hogy nem). És azt sem látom megoldásnak, hogy Sasgabival szemben más, reprezentatív (de esztétikailag és sugalmazásában mégsem ennyire ocsmány) emlékművek szülessenek.

Igen, tudom, a kövek, gyertyák – de még a szövegek és előadások, esetleg könyvek is – mulandók, eltűnnek, elfelejtődnek. Útikönyvekben nem mutatósak, nem kalauzolhatjuk oda a turistákat, iskolai kirándulásoknak sem jó célpontjai. Viszont ma, Magyarországon az emlékműállítás mindenképpen állami rongyrázás, a hivatal cécója, amikor az üresfejű politikus átszellemült képet vághat, és szabadjára engedheti meghatott avató szónoklatát. Szem könnybe lábad, hang megremeg, boka összecsap, utána díszebéd.

Ennél bármi jobb. Ha efemer, átmeneti, ha kevesen veszik észre – de azokat mélyen érinti –, akkor az.

Már csak ezért sem rokonszenvezem azzal a kezdeményezéssel, hogy az ELTE saját emlékművet állít a második világháború egyetemi áldozatainak (hallgatóknak és oktatóknak, mindenkinek, aki így vagy úgy, zsidóként vagy katonaként, erőszakos halált halt azokban az években).

Van ebben jó is, kétségtelen – helyi kezdeményezés (ami mindig sokkal erősebb és közvetlenebb hatású, mint a központi akarat puszta végrehajtása), pályáztatták a terveket (amiről, ugye, a Szabadság téren szó sem volt),

Csak hát – minek? Pár hónapig, talán évig kelt némi feltűnést, aztán majd mindenki úgy halad el mellette, mint manapság bármelyik köztéri világháborús (nemtő + katona) Lovaskosútlajos- vagy Wassalbert-szobor mellett. Az emlékművek (manapság, nálunk) az égvilágon semmire nem emlékeztetnek. Egy feladat letudásai. Bármilyen jó szándék hozza is őket létre. És hát a mű vizuálisan sem lesz egy nagy kihívás. A remek ötlet az, hogy egy téglafal fugáiba írják majd a neveket. Értem én, hogy van ebben szimbolikus gesztus, értem, hogy érdekesebb, mint pusztán felsorolni ilyen-olyan sorrendben az áldozatokat – de hát azért olyan nagyon nem különbözik attól. Teli van az ország (kórházak, iskolák lépcsőházaiban) a hősi halottak neveit megörökítő márványtáblákkal – azoktól sem igen mozdul meg a nézőben a lélek, ettől sem fog. És főleg: nehéz másként értelmezni – ma, itt – ezt az emlékmű-állítási ötletet, mint afféle tromfot vagy visszavágást a kormány hivatalos és igencsak félresikerült emlékévének torzszülötteire. Csakhogy van ennek értelme? Ha ti olyat, akkor mi ilyet? Bele kell szállni ebbe a csatába – vagy: így kell beleszállni? Emlékmű helyett emlékmű?

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.