Több okból nem adnék tanácsot a kormánynak. Egyrészt eddig hiába tettem is, egy fillér pénzt nem láttam; másrészt még ha busásan megfizetnének, se tenném, nem vagyunk jóban. De most nem bírok magammal.
Ezt egyszerűen nem értem.
Állítólag nagy baj van, rengeteg a menekült, a táborokban zsúfoltság van, képtelenek vagyunk ellátni őket. Maga Kósa Lajos mondta, hogy az ország lehetetlen helyzetbe került, „az ország kapacitásai teljesen elfogytak, fizikailag nem tudunk az illegális határátlépőknek elhelyezést adni; nincs elég sátor, ágy, takaró”. És persze több pénz (sok-sok!) kellene az uniótól, nekünk annyi minden másra kell költeni, nem bírjuk ezt már anyagilag.
Lehet, hogy így van – nehéz megállapítani, ritkán jönnek (és megbízhatatlan) híradások a menekülttáborokból, és eddig sem lehetett valami rózsás a helyzet: a kormány (sem ez, sem az előzőek) nem arról híres, hogy olyan remek körülményeket teremtett volna mindazoknak, akik kínjukban hozzánk vetődtek. Az, hogy „nincs elég sátor, ágy, takaró” minden bizonnyal nem az elmúlt hetek, napok jellemzője. Szóval: van ok kételkedni Kósa szavaiban.
| ||
De ha mégis így van – mit tehet ilyenkor a kormány? És itt jön a tanács.
Előveszi a szekrényből a gumicsizmát és a játszós pulóvert. Terepjáróba ül, gondterhelten mobilozik. Kialvatlanul, véreres szemmel hajnali törzstanácskozást tart. Néha (szigorúan csak bejárás közben, míg kezet ráz a környéken sündörgő szociális munkásokkal) interjút is ad arról, hogy nehéz a helyzet, de jól haladunk, mindenki megteszi, ami tőle telik.
A miniszterelnök családja is kiveszi a részét (eddig is mindenből kivette, jócskán). Tépéscsinálás, kötögetés, jóféle sódarok füstölése, ingyenkonyhák látogatása. Egymás nyakára hágnak a jótékonysági bálok, koncertek, árverések.
Az állami rádió és tévé naponta két-három riportműsort készít jóarcú, mélyen vallásos, sokgyermekes családokról, akik befogadtak (etetnek, ruháznak, segítenek) egy-egy menekült sokgyermekes családot, esténként együtt imádkoznak, remek vágóképeket lehet forgatni a kertben játszó szőke kislány és a kiéhezett, vad, fekete menekült párosáról. Kiderül, hogy a kormány támogatásával sok (mélyen vallásos) kis- és középvállalkozó milyen remek munkahelyeket teremtett a képzetlen, analfabéta, civilizálatlan migránsoknak. Portréfilmek készülhetnek róluk is.
És külpolitikailag: mi volnánk (de főleg persze a miniszterelnök), akik megmentjük Európát a lerongyolódott siserahad inváziójától, bástya volnánk, mentsvár, ahol a megbízhatatlan, gyanús Szerbia (és Görögország) után nyugtot lelnek a fáradt és bármikor bármi rosszra kész vándorok. Nem úgy, mint a török időkben – mert most hatalmas civilizációs és humanitárius energiáinkkal –, megállítjuk a Keletről áradó veszedelmes seregeket.
És persze ehhez – és ekkor – pénzt is kérhetünk Európától, miért is ne. Mi vagyunk a leghumánusabb nemzet, mi vagyunk a béke és befogadás szigete, élünkön a fáradhatatlan és önnön két kezével is segítséget nyújtó miniszterelnökkel. Remek próba az olimpiához, amihez nagy összefogás és rengeteg önkéntes munka kell majd.
Hogy ez nem jut az eszükbe?
