Kiegyezés

  • Kálmán C. György
  • 2014. április 27.

Első változat

Egyezzünk ki a hatalommal, mert ha nem, jönnek a nácik. Tényleg? Ez volna a megoldás?

Sokan úgy gondolják manapság – és bevallom, rosszabb pillanataimban magam is hajlok rá –, hogy mivel most négy évig aligha várható komoly változás, ki-ki fogja be összes testnyílását, és csinálja tovább nyugodtan, amihez ért. Kihúzzuk.

Ezzel az elgondolással több baj van. Egyrészt nem mindig és gyakran nemigen hagyják, hogy ezt tegyük: ha úgy döntenénk is, hogy nem érdekel „a politika”, azért arról a hatalom gondoskodni fog, hogy (jobb esetben a szánkba) bizonyos rendszerességgel beletoljon ezt-azt, ne engedje, hogy folyjon a business as usual, ha (jobb esetben) mást nem, lojalitást vár el. Másrészt a testnyílások befogása azt is jelenti, hogy ekként némaságra kényszerülnénk, még jóízűeket röhögni sem tudnánk (lesz min), megvitatni a lehetőségeket, készülődni szebb időkre, elszámolni a múlttal még kevésbé. Szóval azért több kell a csendes munkálkodásnál, már csak azért is, mert nem nagyon lesz lehetőség rá.

És ha egy ilyen nemszeretem hatalom ül az ember nyakán, amelyiknek szörnyű az ízlése, nem tart be elemi normákat, hülyeségeket beszél, és kellemetlen intézkedéseket hoz – akkor vajon mi az ésszerűbb? Ha hasznot húzunk belőle (amennyit lehet), vagy ha undorral elfordulunk tőle, és igyekszünk minél függetlenebbek maradni?

Nagy kérdés, és minden társadalmi réteg, minden speciális érdekekkel bíró csoport, sőt minden egyes ember más és más helyzetben van, ezért sok válasz lehet. Van például egy meglehetősen szűk társaság, a humán értelmiségiek világa, akiknek egy része állami ösztöndíjakból, jutalmakból, támogatásokból próbál megélni – és mindaddig, amíg az állami pénzosztás átlátható, kiegyensúlyozott és sok-sok érdekképviselet, szakember és civil közös döntésétől függ, addig mindez rendben is van. Bizonytalan, veszélyes, de nem kell szégyellni. Na de – ezektől? Így? Most? Koszos kézből fogadni el a kenyeret? Még meg is köszönni?

Mondom, ez kevesek problémája, de áttételesen, finomabban, távolabbról sokaké. Nem tudom a megoldást, és ez csak egy első változat – csak arra van terem, időm, erőm, hogy megfogalmazni próbáljam azt, amin gondolkodni kéne.

De van, aki válaszol. Van egy kissé kusza, de érdekes cikk, amelyik szerint két lehetőség van: a kiegyezés és az alternatív intézmények kiépítése. Ez utóbbihoz sok pénz (mecénások, elkötelezett pénzemberek, szervezők és idő) kellene, ezért esélyesebb és gyümölcsözőbb lehet, ha mégiscsak (ha viszolyogva is) kezet rázunk a hatalommal. A szerző pontosan ezt mondja (a zárójeles „sic!” tőle származik): „A kiegyezésre azért is lenne szükség, mert ebben a pillanatban, 2014-ben is látható, hogy az ország jövőjének másik alternatívája a keresztény-nemzeti mellett a szélsőjobboldali kurzus. Az értelmiségi csetepatékba pedig könnyen belenáculhat (sic!) az ország 2018-ban. Ez pedig a jelen írástudók, a mostani szellemi elit felelőssége is.”

Jó, ez is egy álláspont. De egészen őszintén nem értem a nácikra történő utalást. Ha a nácikkal rendszeresen összekacsintó hatalommal pacsizunk, akkor annyi a náciknak? Vagy ha inkább éhezünk, de szembeszállunk az orbánizmussal, akkor jönnek a nácik? Miért éppen akkor? Akkor miért inkább? Nem afféle leszerelő fenyegetőzés ez – hogy még mindig jobb Horthy, mint Szálasi? A Wassalbert mint a... mint a Wassalbert? És hogy az előbbi majd jól leszámol az utóbbival? Tényleg?

Megjegyzem, a parlamentben a Jobbiké a kulturális és oktatási bizottság elnöki széke. Na most akkor...?

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.