Magyarázat

  • Kálmán C. György
  • 2014. április 14.

Első változat

Sajnos, kénytelen vagyok újra elmagyarázni, mi bajom is van Schiffer András vitazáró megjegyzésével. Ennyit talán megér. Mert nem Schiffer a lényeg.

Néhány napja írtam egy kis jegyzetet, arról…

Na, épp ez az. Biztosan bennem (az írásban) volt a hiba, mert sokaknak nem volt elég világos, hogy miről is akartam volna beszélni.

Nem Schiffer Andrásról, és nem is az LMP-ről, a Kálmán Olga-féle interjút épp csak említettem, az emlékműről meg egyenesen szó sem esett. Mégis kaptam hideget-meleget, nagyon sokan a tévéinterjú ügyén rugóztak, meg Schiffer álláspontján (vagy azon, amit mondott – a kettő nem ugyanaz), azt gondolták, hogy (felbujtásra vagy magánszorgalomból) én az LMP-nek estem neki, hiába volt a figyelmeztetés, hogy „nem Schiffer a célpontom” – úgy látszik, olyan felfokozott, ideges a hangulat (nem mondok „hisztérikusat”), hogy csakis arra gondol mindenki: az emlékmű–ATV–Schiffer-ügyben mondom meg a tutit (mondjak bármit is).

Nem ezt tettem.

És akkor most jóváteszem, megpróbálom lassan, érthetőbben elmagyarázni. Mint írtam is, az egész politikai életet átitatja az a jelenség, hogy amikor konkrét kérdésekre konkrét válaszokat kellene adni, azok mellett (de többnyire: azok helyett) nagy szavakat, szívhez szóló vagy ellenőrizhetetlen értelmű, épp ezért megvitathatatlan szólamokat kapunk. Schiffer csak esetleges példa volt: arról kellett volna beszélnie, hogy mit szól az építendő Szabadság téri emlékműhöz, mi a véleménye arról, hogy a miniszterelnök megszegi azt az egyezséget, amit maga ajánlott, és hogy szerinte helyes-e ez ellen a helyszínen tiltakozni (vagy mi mást javasolna). Részben (így-úgy) válaszolt is, de másnap jött ezzel a „közös magyar múlt” dologgal, amit azonnal szembehelyezett az „árucikként hasznosítással”.

Vagyis az átlátható, egyértelmű, racionális beszédet elfedi a szentimentális (és egyúttal ellenségképző) nagyotmondás. És ilyet bármelyik oldalról bőven idézhetnénk. Az orbánista szereplők szinte mást se mondanak. És valóban – Schiffer és az LMP eddig talán a legkevésbé volt ilyesmin rajtakapható, annál nagyobb baj, ha most nekifog.

„Megvédeni a baloldali értékeket” – például. Bármelyik ellenzéki-összefogó politikustól idézhetném. Ahelyett, hogy pontosan elmagyaráznák, mik is ezek az értékek, hogyan valósulhatnak meg, milyen jelentőségük (és – igen – hasznuk) van, mit lehet és kell tenni azért, hogy előtérbe kerüljenek, miért jobbak, mint a jobboldali értékek (mert nyilván ilyenek is vannak) – ehelyett a fenyegetettséget érzékeltetik, és a védendő dolog maga jótékony homályban marad. A lényeg a harci retorika (éppen úgy, mint az orbánista oldalon), a kapcsolódó szavak: „megvívni”, „megharcolni” érte, „kivívni a győzelmét” stb. (Amúgy is – értékeket meg lehet támadni vajon? Nem inkább kétségbe vonni, alábecsülni, másként értelmezni? De ez mindegy is.)

Szóval: van négy (na jó, kampányidőszakkal számolva három és fél) év a következő választásokig – nem lehetne legalább addig törekedni a világos fogalmazásra? Arra, hogy amit ki-ki fontosnak tart, arról logikusan érvelve tudjon beszélni, világosan és elkülönítve fejtse ki, mit és miért akar, és eközben kerülje, hogy bárkire bármikor ráhúzható ellenségkategóriákat kreáljon? Erre az szokott lenni a (ki nem mondott) válasz, hogy az ilyen egyszerűen megragadható, általános és a szívre ható jelszavakra van szükség. Az embereknek ez kell. Nem tudom, nem hiszem. Én például ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozónak gondolom magam, és nekem nem ez kell. Másfelől: nem a világos vita, a tiszta érvelés volna leginkább hasznára a nagyon is érzelmek alapján ítélkező, gyakorta irracionálisan döntő, számos ügy tekintetében tudatlanságban tartott embereknek? És – harmadszor: nem tehetnénk egy próbát? Mit veszíthetünk, ha legalább egyszer, legalább egy darabig a higgadt és logikus megszólalásokat részesítenénk előnyben? Ha valakinek le kellene mondania, a háttérbe vonulnia, kiszállnia a közéletből – azoknak, akik erre nem képesek. Mert tovább rongálják a megértés lehetőségét, mérgezik a közgondolkodást.

Ha valaki még mindig nem értené: ezek az ócska, érzelgős és homályos dumák olyanok, mint a kockaleves: jólesnek, ízletesek, teltségérzést okoznak – de nem egészségesek, tápértékük semmi, és hamarosan megkordul a gyomrunk. Jó, ha nem forog.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.