Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a kiváló Tóta W. Árpád (mert nyilván ő van a -W- szignó mögött) ezúttal melléfogott.
Pontosabban: nagyon mulatságos, és első ránézésre igaz is, amit ír, örömmel nevetek együtt valamennyi olvasójával – de mégsem ilyen egyszerű a helyzet.
Arról van szó, hogy – ahogyan ez a hvg.hu hasábjain olvasható – L. Simon László képviselő (és nem államtitkár, kedves -W-, nem is tudom, államtitkár-e még, szerintem nem) a reklámadó ügyében azt találta mondani, hogy „az, hogy a kereskedelmi tévékben, bulvárműsorokban Gáspár Győzike vagy Berki Krisztián herevasalása megjelenik vagy sem, az szerintem nem a sajtószabadság kérdése”. És erre a glossza szerzője beidézi a képviselő egy mára már közismert versrészletét, amely így hangzik:
iskolát alapítottam
és egy röhögő törpét követtem
akivel szétbaszott zsidó kurvák seggéről készítettünk
gipszlenyomatokat
Végül felveti a kérdést, hogy ugyan bizony L. Simon nem akarja-e majd önmagát is betiltani. A leadben pedig azt kérdezi: „Az Ön tisztelt heréi azért mehetnek az irodalmi kánonba, ugye?”
Vicces, persze, de azért sok baj van vele.
Először is, nagyon unom már, hogy L. Simon költői munkásságából ezt a néhány sort meg legfeljebb még párat idéznek szíre-szóra, lassan ismertebbé válik (érdemtelenül), mint megannyi klasszikus versrészlet. Ha rosszat akarunk kipécézni, annyi további pár sor szóba jöhetne – nem ismerem ugyan a teljes életművet, de annyit merek állítani, hogy nem szűkölködik gyenge sorokban, részekben, teljes művekben. Viszont – másodszor – a publicisztika szerzője nyilván azért éppen ezt emeli ki, mert osztozni akar olvasóival a trágár szavak fölötti elképedésben. Hát, kedves -W-, bizony, már vagy egy évszázada ilyen ez az úgynevezett művészet, gondolhatunk irodalomra, képzőművészetre, színházra, táncra, filmre: van benn olykor pisi-kaki, meg mindenféle csúnyaság, ezzel együtt kell élni. Ha baj van (van!) L. Simon László költői teljesítményével – nem ez az.
Harmadszor: kicsit óvatosabbnak kell lenni azzal, mit mivel vetünk össze. Egy rossz vers(részlet) publikálása talán mégsem ugyanaz, mint egy ostoba bulvárhír népszerűsítése. Egyszerűen más közeg, más a cél is, más a megvalósítás is: a publicisztikában csak a here (pfuj, pfuj!) hozza őket közös nevezőre. Erőltetett és semmire nem vezető manőver. Negyedszer: nem minden esetben igaz, hogy „mindegy, ki mondja, csak a kijelentés igazsága az érdekes”. Sokszor (és most nem fejtem ki, mikor és miért) igenis számításba kell vennünk a megnyilatkozás megítélésekor, hogy ki, mikor, miért, hogyan (stb.) mondja. De itt és most azért bátran mondhatjuk, hogy L. Simon helyett mondhatta volna ezt a baromságot a legnagyobb magyar költők bármelyike – az akkor is baromság volna. Fölösleges tehát előrángatni a megszólaló egy ifjúkori botlását (még ha teli van is efféle botlásokkal) – mindenkinek vannak rossz pillanatai, gyenge szövegei; nem ettől, nem ezért hülyeség, amit aktuálisan mond.
Végezetül a kis írást bevezető mondatról. Nem hiszem, hogy a kertévé figyelme bármilyen értelemben azonos volna a kulturális presztízzsel. És ami még fontosabb: rá kellene már jönnie mindenkinek, akit érint, hogy „a kánonba” történő „bekerülés” úgy ostobaság, ahogyan van. Ez merő kerényizmus. Csak azok hiszik el, hogy egyetlen nagy kánon, mérvadó lista, dicsőségtábla van, akik vagy tájékozatlanok, vagy érdekük effélében gondolkodni. Nem, mindig is több, egymással érintkező és harcban álló kánon van, némelyik ugyan a hatalom támogatását élvezi, mások szűk körűek és átmenetiek – de nincs olyan, hogy „a” kánon, amibe a miniszterelnöki megbízott vagy bárki beteszi az arra érdemeseket.
A kedves olvasó tudja, hogy L. Simon László tevékenységéről igencsak rossz véleménnyel vagyok. Eszem ágában sincs megvédeni – sem régi, ócska verseit (vagy azok részleteit), sem most elhangzott szavait. De hát ne így, ha szabad kérnem.
