Van egy gyereknevelési módszer – pontosabban olyan kommunikációs technika, amely mindenütt használható, de a gyereknevelésben biztosan hatékony. Egyik alapelve az, hogy ne megítéljük a gyereket, és ne utasításokat adjunk neki, hanem saját érzéseinket, lelkiállapotunkat osszuk meg vele. Ne azt mondjuk, hogy „ne üvölts már!”, hanem azt, hogy „engem zavar a hangos kiabálás”; ne azt, hogy „szemtelen vagy, fiacskám!”, hanem hogy „bánt engem, ha így beszélsz velem”. Persze nagyon kényes a határvonal saját érzéseink közlése és az érzelmi zsarolás között, erre gondosan ügyelni kell. Az érzelemkifejezés például nem megvitatható (aligha vonhatjuk kétségbe, hogy anyukát zavarja a kiabálás, vagy hogy apukát bántja a durva szó) – de biztosan jobb, ha így beszélünk (akár a gyerekkel, akár másokkal), mint ha ítéleteket és követelményeket fogalmazunk meg.
Tudja ezt jól a Miniszterelnökség minisztere is, aki nem azt mondja, nyilván soha nem is mondta, hogy szálljon le róla a sajtó, hagyják őt békén, és mindenki, aki ezt nem teszi, rohadt (bukott) liberálbaloldali zugfirkász. Ehelyett arról számol be, hogyan érzi magát.
„Az azonban biztos, hogy a panaszok sok esetben úgy jutottak el az Origo szerkesztőségébe, hogy Máthé Balázs mondta, hogy Lázár János szomorú, ezért vagy azért.”
Kinek ne sajdulna bele a szíve egy efféle őszinte vallomásba? Ki ne igyekezne, hogy embertársát – még ha oly távol áll is tőle, még ha személyesen nem ismeri is – megvigasztalja? Hogy igyekezzen változtatni a magatartásán, ha bárkinek ezzel szomorúságot okoz? Itt láthatjuk működésben a fent vázolt Gordon-módszert: nincs utasítás, nincs (negatív) jellemzés, csak az érzések kinyilvánítása, és lám, milyen hatásos: nem akarhatja egyetlen jóérzésű ember sem, hogy bárki más szomorú legyen miatta, ezért változtat a tettein.
Nem mondanám, hogy minden részletében értem a történetet – a lényeg, ugye, az, hogy Lázár János úgy megszomorodott, hogy ezért az Origo nevű internetes portál vezetősége kirúgta a főszerkesztőt (bár váltig állítják, hogy sem nekik, sem a tulajdonos – a magyar meg a német – Telekomnak semmihez semmi köze, azt se tudják, ki az a Lázár meg az a Sáling Gergő). Engem csak Lázár búbánata érdekel, és itt (elvileg) két változat képzelhető el.
Az egyik az, hogy annyira vigyázni kell nemzetünk választott vezetőinek lelkivilágára, hogy valamennyien kötelesek vagyunk erre odafigyelni, tekintettel lenni, és megfelelően cselekedni. Hogy tehát a legszemélyesebb ügy – egy bizonyos hatalom birtokában, a ranglétra bizonyos foka fölött – közüggyé válik, az egyes ember sorsa – ha történetesen olyan emberről van szó – valamennyiünk sorsát érintheti.
De hát nem erről van szó, értjük ezt mindnyájan nagyon jól. Szó sincs egyéni fájdalomról, elfacsarodott szívről vagy elkeseredésről. Mert – ez a másik változat – puszta játékról van szó, s ezt a tréfálkozó és a megtréfált is pontosan tudja; afféle vicces fedőszöveg, csak egy kód, aminek semmi köze a szavak megszokott jelentéséhez. „Nagyon szomorú vagyok” – mondja az apa, és előveszi a nadrágszíjat, a gyerek meg pontosan tudja, hogy apa dühös, és meg fogja verni. „Jaj, de rosszkedvű lettem ettől” – mondja a rendőr, és irtózatos pofont kever le a gyanúsítottnak. Ha azt halljuk, hogy Lázár szomorú, akkor nem a miniszterelnöki miniszter lelkiállapotán, hanem a szankciókon kell töprengenünk.
És ha ez így megy tovább, még az is bekövetkezhet, hogy amikor hazafele baktatunk a sötét utcán, e szavakkal ugrik elénk egy megtermett alak: „Egészen elszontyolodtam.” Jobb, ha azonnal odanyújtjuk a nálunk levő készpénzt. A nyelv változik, hiába.
