Válasszunk, ha nem tetszik is

  • Kálmán C. György
  • 2014. április 4.

Első változat

Ha egyszer a szocik is korruptak voltak – miért szavanánk be őket újra a hatalomba? Illúzióink ne legyenek, de a reményt ne adjuk fel.

Van egy elég kusza, de éppen ezért igencsak gyanús ügy, itt olvastam, hogy tudniillik a belvárosi önkormányzat eladta Belváros-Lipótváros Ingatlanfejlesztő és Vagyonkezelő Zrt. nevű cégét, aztán mindenféle további adásvételek után végül a Seychelle-szigeteken kötött ki a cég, nem csodálom, én is oda vágynék, pedig még csak cég sem vagyok. A lényeg, hogy mindvégig ugyanaz maradt a vezérigazgató, történetesen a kormányszóvivő sógora.

false

 

Fotó: MTI

Mindenkinek lehet sógora, talán tilos? Na ugye. És mindenki lehet vezérigazgató, ki tiltaná meg? És ha olyan remek, akkor az egymást váltó tulajdonosok persze hogy megtartják. És a kormányszóvivő amúgy is mindent megmagyarázott: sógora „feleségemmel kötött házasságunk előtt is már egy sikeres vállalkozó volt”, ráadásul „a cégvásárlás tudomása szerint »a szocialista kormány idején történt«”.

Most minden fontos dologtól tekintsünk el, csak egy lényegtelen apróságra fordítsuk a figyelmünket – hogy a kormányszóvivő azzal véli védeni az ügylet résztvevőit, hogy bármi történt is, az „a szocialista kormány idején történt”. Biztosan így is volt. Azon se lovagoljunk, hogy egy piszkosnak látszó ügyet vajon mennyiben tisztít meg az, ha egy másik párt volt hatalmon. Sőt: tegyük fel, hogy a kormányszóvivőnek maradéktalanul igaza van, a szocialisták galád gazdasági machinációkat csináltak, amibe a szegény vezérigazgató csak úgy belekeveredett.

Akkor tehát kire szavazzunk vasárnap?

Ez a fenti kérdés úgy jön ide, hogy sokan azt mondják: a szocik is sok csúnya dolgot tettek, olyan összegek repkedtek zsebből zsebbe, amelyek felfoghatatlanok a bérből és fizetésből élők számára. Azért, hogy valaki megrendeléshez (vevőhöz, eladóhoz, piachoz stb.) jusson, hatalmas pénzeket kellett hogy dugdosson ebbe vagy abba a kinyújtott tenyérbe. Általánosan: korrupció. Simon Gábor, meg sok-sok más. Akkor minek emelnénk őket vissza a hatalomba?

Az a helyzet, hogy mindez feltehetően igaz. És könnyen lehet, hogy ami a korrupció technikai részleteit, lebonyolítását, az általa okozott kárt – sőt az érintettek személyét is – illeti, nincs nagy különbség. A különbség két dologban van.

Az egyik: az eltelt idő. Négy év alatt sok minden világossá vált, talán többen belelátnak, hogy mi folyik, alig titkoltan. Az elszegényedéssel párhuzamosan egyre többen felháborodnak azon, hogy micsoda urizálás folyik kétes pénzekkel, hogyan fordítható át a baráti-üzlettársi kapcsolat luxuséletmódra, hogyan és kinek fial a helyezkedés és a befolyás. Ha ezt huszonnégy évig (meg persze előtte is) lehetett is csinálni – most már (azt remélem) egyre kevésbé.

A másik: az elmúlt négy évben törvények és rendeletek tömegei szentesítették a legsötétebb kavarásokat, lenyúlásokat, fosztogatásokat, újraelosztásokat. Ez a szocik idejében nem volt, és (azt remélem) nem lesz. Persze, lehet lopni-csalni-fosztogatni törvényi megalapozás nélkül is, de kényelmetlenebb – a mostani kormány ezt nem vállalta, nem bízott semmit a véletlenre.

Továbbá még ha a kormányváltók győznének is, nem volna acélos kétharmaduk; és olyan ellenzékük volna, amely pontosan ismeri a csíziót (ezt volt alkalmuk megmutatni), ugrásra készen lesnék a hatalmon levők minden rossz mozdulatát. A nyakukon lesz a kés.

Végül pedig ha mindez túl halvány vagy bonyodalmas, túl sok a megalapozatlan remény meg a tanulásba vetett hit, a választás reggelén tegye ki a kedves olvasó a kormányváltásra készülő pártok képviselői közül a számára legellenszenvesebb, legtenyérbemászóbb és leggyanúsabb alakok képét, és tegye melléjük a következőket: Kerényi Imre, Fekete György, Kövér László, Lázár János, Selmeczi Gabriella, Matolcsy György, Hoffmann Rózsa. Aztán kerekedjen fel.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.