Mi tagadás, izgultam azért kicsit, hogy hétfőre is akad-e hazánk miniszterelnökének felavatni-, elindítani-, megnyitni-, átadni-, felszentelni-, leleplezni-, átnyújtanivalója. De persze lett, hétfőn a Ludovika főépületét nyitotta meg – ez a Nemzeti Közszolgálati Egyetemé lesz.
A zászlóshajó főhadiszállása.
Legalább a rendszerváltás óta úgy gondoltuk, hogy a közszolgák (vagy legyen, a nemzet közszolgái) immár nem mogorva, könyökvédős bürokraták és csicsergő, unott, körömlakkozó főnénik lesznek, hanem a jog gyakorlati kérdéseiben járatos, a számítógéppel virtuózan bánó, készséges, kedves segítőink, akik ismerik a hivatal minden bugyrát, és azon dolgoznak, hogy a hozzájuk fordulóknak ügyes-bajos dolgaikban segítsenek. Művelt és alapos, pontos emberek, akik adózásban, gyámügyben, ingatlan-nyilvántartásban és okmányokban – ki hol – remekül tájékozódnak, érzékenyek a szociális kérdésekre, hivatalból otthonosak az emberek mindennapjaiban, nagy rutinnal működtetik az önkormányzatokat és kormányhivatalokat, a döntéseket nem ők hozzák, de átlátják és profin végrehajtják őket. A mi megbecsült és készséges szolgáink.
| ||
Ehhez képest az a kép, ami hazánk miniszterelnökének – és nyilván az egyetem irányítóinak csakúgy, mint a felsőoktatási, igazságügyi és minden más felső vezetésnek – a fejében él, egészen más: minthogy ez az egyetem valami rejtélyes okból összeolvadt a rendőrtisztek képzéséért felelős iskolával, az egész intézményt immár ezek a vezetők valamilyen katonai-rendőri szókinccsel hajlamosak leírni, ahol függelem és fegyelem van, rend és parancs, vigyázz, pihenj, súlyba.
A magyar miniszterelnök amúgy is hajlamos az efféle szóhasználatra, szerintem ha az új kenguru-kifutót avatná holnap, akkor is a magyar nemzet évezredes szabadságküzdelmeiről és az erő összefogásának keleti erényeiről értekezne, megspékelve néhány futball-hasonlattal. A Ludovika átadásán tehát elemében volt. Felidézte a történelem sorscsapásait, a közszolgálatot oly mélyen érintő Nagy Árvizet, a már említett zászlóshajót, amely egyúttal lépcsőfok, „ahol minden oktató és hallgató biztosan a haza szolgálatában áll”; és a Ludovika, persze, „hazafias neveléssel és a magyar virtussal” fonódik össze. Ez előrevetíti, hogy iparűzési adómat egy igaz hazafi fogja – magyar virtussal – iktatni, parkolócédula-panaszomat tűzrőlpattant magyar menyecske fogja turáni nekiszánással elbírálni. A hajdani Ludovika így közvetlen és egyenes vonalú folytonosságot mutat a mai közszolgálattal, díszkard, sujtás, bajusz (menyecskéknek ízléses baboskendő), belépni a hivatalba lesunyt szemmel, kalap levéve, suvickolt cipőben.
De meglátjuk majd, minden jó lesz. Elvégre bár meg kell küzdeni a jelen nehézségeivel, „egy nemzeti kormánynak a tekintetét a jövő horizontjára kell függesztenie”, és ha ez ilyen katonás, rendőrös, rendvédelmi horizont, akkor arra.
