Nem voltak sokan. Egy-két csodabogár, kis bróker-irodákban. Még a krach előtt néhány évvel utánaszámoltak, sőt, utána is mentek, hogy megnézzék, hogyan működik a tuti üzletként számon tartott ingatlanbiznisz a valóságban. És elképedtek. El sem akarták hinni, hogy az államilag is bátorított felelőtlenség ilyen mértékű lehet. Majd föltettek elgondolhatatlanul nagy összegeket – az Összeomlásra. És amikor kipukkadt a pénzügyi buborék, 2007-ben, és csak az Egyesült Államokban milliók veszítették el munkájukat, tulajdonukat egyik pillanatról a másikra, ők, a lenézett, kinevetett, hülyének nézett senkik kaszáltak. Rossz szájízzel, mert közben ment éppen tönkrefele a hazájuk és elveszett minden hitük a piac önkorrekciójáról szóló axiómában, amelyre addigi életüket építették.
Ennek az Oscar-jelölt, inkább ismeretterjesztői erényekkel, mintsem drámai potenciállal bíró filmnek állítása szerint nem a fenntarthatónak hibásan vélt fogyasztói társadalom válságáról van itt szó, amely majd lecseng, tanulnak belőle és legközelebb jobban csinálják, hanem egy lényegét tekintve korrupt rendszerről, amely működésének nem hibája, hanem törvényszerű következménye a piacok efféle összeomlása.
A hasonló tematikájú Krízispont emberi drámát, komoly érzelmi töltést rendelt a pénzügyi katasztrófához. A nagy dobás racionális megközelítést alkalmaz. Szereplőinek bár van egyénített jelleme, de alig van személyes háttere. A film csak az arcunkba nyomja a számokat, hogy mi minden ment itt pocsékba, emberi életek legelőbb is.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
