Katasztrófafilmekben a férfiasság a főhősök egyik alapkelléke – kell ahhoz, hogy meghódítsák a női nem képviselőjét, és ahhoz is, hogy megmentsék a bolygót, az országot, a csapatot; vagy épp egy viharban kettétört hajó jobbik felén ragadt legénységet. A Viharlovagok két megmentő figurája pont ezért száll harcba: hogy kiérdemeljék csapatuk tiszteletét és megbecsülését. Egyikük a katasztrófába sodródott hajó gépésze, tapasztalattal, szaktudással, de család, feleség és karizma nélkül, azzal az orr alatt elmotyogott beszéddel, ami Casey Affleckért kiált. A másik a parti őrség túlzottan szabálykövető, karót nyelt tagja, akit nemcsak a barátnője kért férjül, de addig még neki sem mondott igent, míg el nem nyerte felettese engedélyét. Rajtuk áll vagy bukik a lehetetlen küldetés, de ez a bizonyos férfiassághiány csak az igencsak elnyújtott felvezetésben jellemző rájuk; ha kell, márpedig itt kell, helytállnak, vízen tartanak egy óriás hajócsonkot, majd jobbra-balra szörfölnek vele, illetve áttörnek a legnagyobb viharon is, hogy megmentsék a legénységét.
A játékidő második felére a gyakran leülő, de egyébként bájos felvezetésből egy igazi, régi vágású megmentőmozi kerekedik, látványos vízi jelenetekkel és mindenféle meglepetést vagy katarzist nélkülöző levezetéssel. Igazi konfliktus az élet-halál harc résztvevői között nincs, és ha a zsáner nagy múltú elődeit nézzük, még a vihar is igen kegyesen bánik hőseinkkel. A két hullámverés közötti átvezető unalomból leggyakrabban Chris Pine menti ki nemcsak a kimentendőket, de minket is.
Forgalmazza a Fórum Hungary
