A gyanútlan amerikai lány egy csak a helybéliek ismerte, csodaszép mexikói öbölben egyedül szeretne hullámlovagolni. Utoljára anyukája hasában járt itt; mama meghalt, lánya valamiért neheztel, rá is, családja többi tagjára is; nem értik meg őt nyilván; bizonyít, valamit bizonyít azzal, hogy eljött ide. Mikor alulról fényképezik a békésen kalimpáló lábakat, nyomasztó hanghatások kíséretében, már tudjuk, hogy nem lesz itt önfeledt sportolás. És tényleg: bálnadögöt sodor a víz, a vérre cápa jő, a leányzó menekül, bálnadögről zátonyra, zátonyról bójára. És nincs menekvés. Vagy mégis?
Mint minden hasonló filmben, a főhősnek itt is önmagát kell valójában legyőznie, a saját kishitűségét. Csak a módozaton kellett volna még picit agyalni. Spielberg azonnal beugrik, de éppen nem a komplett (mikro)társadalomrajzzal, jellemekkel operáló Cápa, hanem a minden viszonyítási pontot elvető Párbaj, amelyben az irracionális Fenyegetéssel kell szembefordulni. Ám míg ott a Fenyegetés irracionális, itt a szembefordulás. Az inkább vicces, hogy a hősnő jelzőpisztollyal próbálja felgyújtani a halat az öböl közepén. Afelől is vannak kétségeim, hogy egy cápa minden körülmények között nekiáll-e acélbóját, vasrácsot harapdálni, s hogy ebbéli elszántságra lehet-e sikeres ellentámadást bazírozni. Vagy filmet.
A zsigeri ijesztgetésre ugyan mindig van fizetőképes kereslet, mégsem lehet az időnként mentési szándékkal közelítő, ám sajnálatosan kettéharapott delikvensektől elvörösödő zavaros bugyborékolást másfél óráig bámulni, miközben a cápa tizedmásodpercekig tűnik fel.
Forgalmazza az InterCom
