1985, Írország, gazdasági problémák, munkanélküliség, elvándorlás – a film történetének szerényen reflektált háttere. A fő kérdés: mivel hódíthatja meg a lecsúszott családból jövő, éppen egy alacsony színvonalú, ám bigott fiú-középiskolába száműzött kamasz fiú a gondoskodó és férfias lovagról, továbbá modellkarrierről álmodó, hősünknél ráadásul egy évvel idősebb tini lány szívét? Hát azzal, hogy ő egy feltörekvő rock-banda frontembere. Épp videóklipet forgatnak, kéne bele egy lány, hm? És a váratlan igen után nincs visszaút: meg kell csinálni a nem létező bandát (mint menedzser segít a fogszabályzós osztálytárs), számokat kell írni (ebben a világ elrontottságára hivatkozva szobájából ki sem mozduló, szülein élősködő, ám rock and rollban tájékozott báty nyújt útmutatást) és szerezni egy kamerát. Innentől meg sem áll a történet a zenén keresztül a lehúzó közeg béklyóitól megszabaduló fiatalember eszméléséig, előbb ösztönös, majd tudatos lázadásáig. És még a fruska is beleszeret, ha elárulhatom.
John Carneynek megy az ilyesmi, talán jobban is a kelleténél. A sikeres, még Oscart is hozó (legjobb betétdal) Egyszer óta már sokadszor ad elő horzsolásmentes popzenével fogyaszthatóbbá tett történetet hamvas ifjakról, akik megküzdenek érte, hogy színpadon állhassanak. Az író-rendező kedves, ügyes jelenetekben fogalmazza meg sokadjára a szokványos, máshonnan ismert, ill. saját kezűleg bejáratott kliséket, rokonszenvesek a szereplők, hallgathatók, bár érdektelenek a dalok. Lázadásról van szó, de valójában biztonsági játék folyik.
A Vertigo Média bemutatója
